emlékeim ősi imolák takarják,
süllyednek le, tova mind, semmim
sem maradt a föld felett.

jönnek majd összekulcsolt kezekkel
szikrázó legendák
egyre jönnek és jönnek –

Uram, ha már a kőfalak között is,
egyre csak fázom, gondolom egyet
értenél velem, ha téged
még mindig, valahol a sűrű rengetegben
keresnélek. át zord szívek sivatagán – odaát

hol a templomaim fák lettek.
nemrég egy közeli erdőben
kitapogattam minden gyökeret,
a felszín fele törteket, meg
azokat is, amelyek a sötét mélység
bugyrait évezredek óta
egyre csak lejjebb és lejjebb eszik,
mert tudni akartam,
a felszín fölé tornyosuló törzsek közül
maradt-e még, ki véled, nagy és hatalmas
Istennel oly szépen hallgatni tud.

a fa, fent és lent is ugyanaz, színének
képét még csak fájdalmában sem változtatja meg.
s ki látta ő közülük, s élte népek legjobbikának korát,
kérdezem én, én,
a valami nagy és láthatatlan körnek
sokadik láncszeme,
ha van is kiválasztott, mi
értelme.

csoda-e, hogy búskomorságát embernek
ő maga sem ismeri fel, holott látott felkelni, elbukni
sok-sok nagy királyt, árnyékszéket hordozókat nemkülönben,
mégis áll csak rendületlen, a villámokkal beszélget,
ha választani kéne, rémálmaként
fűrész, fejsze, fakereszt egyszerre lebegne, lobbanna el,
míg az ember úgy tesz, mintha
nem értené ezeket a jeleket.

lassan megértem Uram, megértem immár
az egységes egészet, a megismételhetetlenségben
tocsogó időjárástóban, idelent, hogy tovább,
körbe-körbe, nevedben egymásra kik
és miért fröcsögnek kígyót-békát.