Sokáig nem volt

Most is csak kissé, hullámzóan, szélfújásosan. Kint kávédarálóban őrölik az aszfaltot, miközben a zápor utáni nap betűz: ábécédé… rajtam kezdé. Sokáig nem volt péntek, kimaradt, elmaradt, ma meg már szombat, azaz nekem vasárnap, és ezek meg itt darálnak. Jobb nem lesz, csak az autóknak, de én nem vagyok autó, fáj a kavicsos lábtalpam minden szemenszedésre. És brattyogok, és bőgölök, és furkanok, és leffetygek, és ma egész nap a konyhatemplomban gőginyéltem, vágányoskodtam. Ezek még mindig őrölnek. Én meg őrülök. Nem örülök. Jobb volna feledésbe menni.

Vannak emberek

És van embertelen meleg. Csak ő nincs. Egy hajtásra szivacsos agyába löttyenti a pohár olvadt zsírt. Mínusz húsz fokos halálra vágyik, amikor kettétörik a szempilla is. Jó pap is holtig anyjával álmodik, kutyavonításos harangzúgásra ébrednek emlékmalmai. Hajszáltekercsek vonaglanak, térdkalácsok sülnek, száraz iszap pakol, sós tengervíz mossa arcait. De jó lenne… gondolja, de nem tudja, mi. Legyint. Szétcsúszik az idő, lehunyt ablakba zárkózik, várja a semmit. Tojást vett a piacon, költeni akar. Már nem kukucskál mások életébe.

Mikor a bal szemem meghalt

Máskor fűnyíró darazsak hangja mászik föl pókemberként a szürke falon, hektárnyi döglött csirkeszárny füstjének bűzös, könnyfacsaronc emléke tágult orridegembe reppen, pedig már azóta villám csapott evőkanálba, sok ménkőfa, mint infarktusos postás, elhullajtotta leveleit. Éhező halottaktól félek, s éjjel arra ébredek, hogy le se feküdtem, mert húslevest főzök, naponsült csirkéből, melynek tolla-csontja újra elég a mezőn és szmog lepi be a várost a falvak felől, ahol már csak öregek vesznek házat, mielőtt meghalnak, s a városban lábon sorjáznak az élőknek szánt betonkoporsók. Millió apró zöld sáskaporonty üvegvágyó fényre jön tobzódni, kulcslyukon, szúnyoghálón át, mosatkozó teknőcszagú konyhába, miközben halkan kihúzzák a dugót a hídból. Józantalan éj után tükörbe nézve, hidegverő csipás álmom körmömmel kitörlöm, közben döbbenten látom, hogy meghalt a bal szemem.