(Lászlóffy Csabának)

Felsóhajtanak az emléknek nevezett,
különböző hangskálákra szerzett
gályarab verssorok. A kottafüzetet
zárt padlásablakok, vén cellák cserzett
farácsai őrzik. Minek szaporítani a szót, ami
már konflist nem hív, lovat sem ül meg?
Veszettül rohamoz, vonszol az a másik,
a brutális, feldúlt metronóm. Te meg

padkán ülsz, ösvényen gyalogolsz,
az ingaóra úgy vágtat árnyékaidon,
hogy magával ránt az örvény, ráfeszülsz
a léghuzat átlós vonalaira: szent ikon
csókos maradványa, bíbor lenyomatok,
az örző-védő, a csodákat mívelő
novum populum gyűléstermeiben
síró birkák, borjak, önmagán nevető

földszintes élet a képzelet tömbházában,
búbos kemencék közt visszhangzó jódli,
eldobott tiroli kalap: hatalmak paródiája.
Küldöttségek jönnek és mennek,
a megváltások örök ígéreteivel. Fáj a
zord ítélet, parancsszava a máglyatüzeknek,
fogja hát ki-ki a bőröndjét, emberek,
szentté avatódik a tilalmak almafája.

Forrás: szerző FB-oldala