tudod, Uram, hogy van ez
írtam ezeket a verseket
ritmusra szedték lábukat
ugyanarra minden reggel
mondták „monoton konokon”
ugyanazon a kongó hangon
hogy égi jelre se fordulok
ijesztgethetnek angyalok
emberbőrbe bújt rémesek
sorba állnak a krémesek
az asztalon a tepsi mellett
egybe engem is befektetnek
és prófétai énemen innen
csodálkoznak énekemen
de azon túl a lepel lehull
csórén állok szemsugaradban
látszani fog, ami vakul
rohant bele az éjszakába

a lap balján kezdem a verset
mielőtt jobbra elsietek
és elmotyogom bánatom
én nem tudtam, hogy idevon
felfoghatatlan jóindulatod
hogy reméljek még egy kicsit
a vég előtt mi hátra van
s a vágy míg nem bicsaklik ki
hogy hullanék már karjaidba
magam után itt rendet hagyva
mert nem szeretnék másnak munkát
nehezet, sem piszkos ruhát
felejteni a mosógépben
ne válogassák szemetem, szégyen
volna rendetlen hagyni itt
hűlt helyemet, e valamit

leállt a ritmus, kihagyott
tovaszáll, elrepül velem
s már onnan fentről figyelem
a sok betűt mit itt feledtem
mert lusta voltam rendszerezni
egyetlen könyvbe összeírni
s ráborul a sok betű
enyéimre, nehéz terü

most megfordítom a lapot
’sz felfordítva látnak majd engem

Lakhegy, kétezerhuszonegy
december nyolc, öt huszonkilenc