Fiam, te sehova született, mozdulatlan pulya,
nem voltál szentesti tömjénem, mirhám, kenyerem se,
ha legalább negyven és pár éved árnyékát látnám,
meg a főurat, aki mindkettőnk köldökzsinórja,
hangod tenorját, mint halott apámnak erre-arra
fészket rakó, köszöntő szavait, hogy egészséget
fiam, borban a sors keze simogatni is képes,
de a sodrás a pszichét elmossa, ahogy téged is
egyenlővé tett a szajha anyafölddel, én meg csak
pingálom bőröm a kakas vérével, mert vesztesek
gyámolítója, elesett hősök lelkésze lettem,
torkomat marja sok száz páciens köhécselése.

Azt híresztelik itt, körülöttem, ezt nem akartuk,
a végrehajtó vad ábrázatát, azt bizony soha,
színi kellékként sem, tragédiáknak ha szárnya nő
amikor fel-fellépnek a bajok és hullámzanak,
emlékszem, fiam, azon a hideg, fehérlő estén
amikor a kabátzsebemben elszállásoltalak
és leborultam a kocsma üvegszentélye előtt,
apa – hallottam akkor, pöttöm testedből szólt az Úr,
lelked rajta, majd szem előtt tart a színésztársulat,
így dorgáltál meg, azóta mérem ballépéseim
hosszát és tömegét elavult, bolti eszközökkel,
mély kráterem aknarepeszei közt a hagyaték.

2021. december 11.

Forrás: szerző FB-oldala