AZ ÍRÓ ÉS A SÁRGARÉPA

Az olvasó nem is gondolja, hogy az író mennyire szeretne olvasó lenni.
Világéletemben csak írtam, írtam.
Folyton az olvasókat írtam meg, írókról sose írtam, mert van egy írói babona —, nem szabad az embernek saját magát megírni. Ezért az ember azt, amít ki akar panaszkodni, valami idegen foglalkozási alakba ülteti bele, ahogy a békánál a szemet ültetik át az orvosok. Nem is kell mondani, hogy ez sose lesz oly jó és biztos szem, mint amilyen az eredeti tud lenni. Az író is, ha mérnöknek nevezi ki alteregóját, vagy orvosnak, vagy tanárnak, az illető sohase lesz igazán mérnök, orvos, vagy tanár: író volt, hogy legyen belőle orvos?
Ma már az olvasó kezdi megérteni ezt az egyszerű igazságot, s olykor-olykor hajlandó elfogadni őszintén is. De nekem még harminc nehéz évet kellett eltölteni azzal,
hogy ki kellett találni száz és száz figurát és valami elhihető mesét, hogy azt a hihetetlenül egyszerű élményt, amit el akartam mondani, elhiggyék az olvasók, de úgy, hogy senkinek se jusson eszébe, hogy az írónak voltaképpen volt köze a történethez is, az alakokhoz is. Régebben azt szokták mondani, milyen gazdag az író: mennyi egyéniséget, mennyi jellemet tud alkotni. Pedig csak arról van szó, mennyi egyéniség s mennyi alak jelenik meg az életében, ő aztán csak arra vigyáz, hogy minden személyes ismerősét úgy rajzolja meg, hogy az illető rá ne ismerjen magára.
De mi szükség van erre?
Az író becsapja az olvasót, mert az olvasó követeli, hogy csapják be őt.
Én most mindenesetre jobban szeretem a sárgarépáimat, mint az objektiválás művészetét. A sárgarépa vaskos, kövér, duzzadt és sárga. Próbáljon az író vaskos, duzzadt és sárga jellemeket rajzolni.
Pedig hát vaskosak az emberek, duzzadtak, és mennyire sárgák.

Színházi Élet, 1938/46.

VERSENY

Ha lenne egy elemi, ahol irodalmat tanítanak, ezt adnám elő:
— A nagy témákat, az igazikat, túl. kell élni. Ez a versenyfutás a témával néha évtizedes távban történik —, marathoni verseny! Előbb meg kell történni valaminek, aztán meg kell érteni azt, ami történt, aztán ítélni kell fölötte, aztán meg kell bocsátani az élménynek, aztán el kell távolodni tőle, messze, meszsze, mintegy a történelembe. Akkor kezd élni a téma, az igazi, mikor már mindenki megfeledkezett az élményről, mikor a történet már a kutyát sem érdekli. Nonum prematur in annum?.. Igen, de nemcsak a kéziratot kell pihentetni kilenc évig: az anyagot is, amelyből készül.

Színházi Élet, 1938/46

ÁLLÁSKERESŐ

»Államtudományi, jogi és filozófiai doktorátusom van, ezenkívül a Sorbonne-on is diplomát szereztem«.
»Milyen nyelven beszél?«
»Angolul, németül, franciául, spanyolul, törökül, oroszul,. hollandul, arabul és eszperantóul«.
»Családi körülményei?«
»Őseim a mohácsi vész előtt kaptak nemességet.«
»Technikai képzettsége?«
»Autót és repülőgépet vezetek. Kisérő nékiil átrepültem az
Óceánt«.
»Hogy ennyi remek tulajdonság után is állást, azt bizonyítja, hogy talán van valami hibája is. Mondja el, mi
a hibája?«
»Nos, kissé talán hazudozós vagyok«.

Színházi Élet, 1938/43.