KARINTHY

Este, a Körúton, rikkancsok kiabálták nevét. »Karinthy Frigyes meghalt!«
Ez a riportszerüség, ez a lényétől és emlékétől különvált közügyszerüség illett hozzá. Mikor Rilke meghalt, a világ egyetlen nagyvárosában sem szaladgáltak a rikkancsok és nem kiáltozták a halott költő nevét. E pillanatban, a pesti körúton, mindenki megértette, hogy Karinthy halála közügy volt, olyasmi, mint egy leszakadt híd, vagy beomlott bérház. »Tegnap még beszéltem vele! …« — mondták az emberek, pontosan úgy, ahogy a leszakadt hídról mondják: »Tegnap még arra mentem…Mindenki beszélt vele tegnap. Egyáltalán, állandóan, mindenki beszélt vele, talán, mert ő is állandóan beszélt mindenkivel, szikrázott vagy locsogott, találgatott, vagy vádaskodott, hangosan álmodott, vagy pletykált, atomokról és nőkről, a túlvilágról és a készpénzről, arról, amit »nem mondhatott el senkinek, hát elmondta mindenkinek«.
Tudott valamit, amiről az irodalmi ember a fejlődés során kezd leszokni: tudott gondolkozni. Az írás, a betű, a rögzített és összhangba öntött szellemi magatartás nem volt olyan fontos számára, mint a nyersanyag, a véres, gőzölgő és meztelen gondolat, kiszakítva, formátlanul és éretlenül, az értelem ősködéből.
Szeretett gondolkozni, s aztán szerette megszégyeníteni a gondolatot, rögtön és hitetlenül, örök gyanakvással. Állandóan az Enciklopédiá-ra készült, a nagy műre, mely az Értelem jegyében, tisztázza majd a fogalmakat. De ezt az értelemtisztázó müvet nem írta meg soha; s talán nem véletlen, hogy ő találta fel, mintegy az elmaradt Enciklopédia helyett, a módszert és nyelvet, mely nem fedi föl, inkább csak elrejti a fogalmat: Ő találta fel a halandzsá-t.
Mikor a stockholmi műtét után hazajött, ezt mondta: »Most hazaküldtek a frontról és még kell élni.« Úgy látszik, számára ez volt a nehezebb.

Márai Sándor

Színházi Élet, 1938/41.