Hú, gazduram, az én Keletim
nagyon más,
a járdákon köpések gyógyíthatatlan hegek
a flaszter résekben összebújt csikkek,
gyűrt buszjegyek,
legyen éles hideg vagy lusta meleg akár,
kifejezéstelen arcú ember-ár,
hömpölyög; percenkénti akadály, blokád,
teregeti szét a téren az idő, amit a metró okád.

Ha találkoztam itt, sokat késtek,
ilyenkor apró vétkek duzzadnak jellemmé,
elkésett csatlakozások,
a megvalósult pillanat vált köddé, szellemmé,
s ha ilyenkor említem a tiszteletlenséget,
jöttek az ócska kifogások vagy a flegma csend,
a zajos és büdös váróteremben,
mondd, ez mit jelent?

A szellemvasút peron-magányában
a soha meg nem érkezők tolongásában
csupán áldozatok vannak,
a masszában ez lehet az egyedüli megkülönböztetés,
olyan, mint egy kevergő betűtészta-leves
benne a nepper, a koldus, a zsebes,
mert nekik is élni kell valamiből, a bőr
pedig vastag a képen, s az igénytelenségben
az a jó, hogy nem válogat,
Gazduram, ne a Keletinél szőjél álmokat!

Acetonszagú keresztnevek, őrláng nélküli szemek.
Mint a csiga, ami maga után húzza nyálát,
a sörös-húgyos nyom a padhoz vezet,
rajta félig dőlve, zacskók között
egy kabátnyi nyomor,
dühös rád, hörög vagy talán nevet?

Ha onnan jövök, kezet mosok, zuhanyozok,
szájpadlásomon, az orromon érzem a keletit.
Talán a keletinél jobban,
úgy érzem, néznem, olvasnom kell valamit,
hogy álmomban
se jussak vissza, ahol bűnözök, semmirekellők, elmebetegek…
mindig elvágyom, tudod, ahol mezítláb lehetek,
tisztaságra vágyom, harangszóra,
kilátásra a tóra… csendre, s egy levélre Tőled,
amiben írsz egy helyről, és érzem,
hogy lelked szereti,
s ez a hely a valóságban nincs, igen, ez a Keleti.

Forrás: Kalamáris