Bartha György: Olvasónapló / Berzsenyi Dániel: A közelítő tél
„A poézis a teremtés örökké folyó munkájának gyönyörben (sic!) öltözött folytatója.” (Berzsenyi)
A természetes és teremtett tájban a tél közeledtekor észlelhető, öt érzékkel számbavett veszteségeink, amint e képek – transzcendens „áthallással” – az ifjúság, az emberi élet visszahozhatatlan múlását tematizálják, e változásnak válnak autentikus művészi szinten megteremtett hírhozóivá! Az a ritka, ihletett pillanat, amikor a költő a lét teljességét, aminek az elmúlás tragikuma is része, a természetben bekövetkező összefüggő, értékvesztésbe áthajló változásokban éri tetten. Nem siránkozás ez: józan, férfias számbavétel. A téma, mondhatni, költészeti közhely, de csupán a legnagyobbaknak sikerült lírai hitelességgel művészi formába önteni. (Goethe: Uber allen Gipfeln, Shelley: Óda a nyugati szélhez, Petőfi: Szeptember végén, Babits: Ősz és tavasz között)
Csak a magyar nyelvben megszólaltatható az ógörög-latin időmértékű versidom, (amelyet az indo-európai nyelvekben a hangsúlyos ritmus próbál meg úgy-ahogy visszaadni). Ám – ebben a versben – számottevő az a mód is, ahogyan az ereszkedő lejtésű magyar kiejtésben a légzés természetessége egybesimul az első aszklépiadészi versszakok sorainak ugyancsak ereszkedő lejtésével:
– – /– ∪ ∪ / – ^ // – ∪ ∪ / – ∪ / – ^
– – /– ∪ ∪ / – ^ // – ∪ ∪ / – ∪ / – ^
– – /– ∪ ∪ / – ^ // – ∪ ∪ / – ∪ / – ^
o o /– ∪∪ / – ∪ / – ^
A magyar nyelv Berzsenyi 2-3 elégiájában és 4-5 ódájában éri el a kifejező erőnek a mai napig sem meghaladott magaslatait. Ezek a versek az idegen nyelven alig visszaadható magyar líra kortól független monumentumai. Hangzásukban együtt a szuggesztív erő és elomló lágyság. Megfigyelendő az r és l mássalhangzók aránya:
„Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.”
Kissé elmélyültebb nyelvtörténeti vizsgálódás kimutatja azt a (csak rátekintéssel aligha szembeötlő) rejtett arányt, amely a versbeli régi szavak, nyelvjárási szavak, éppen-hogy-nyelvújított szavak, kölcsönszavak (köztük a klasszikus stílus rekvizítumába tartozó mitológiai fogalmak megnevezései) között fennáll.
Az antik görög-latin egyensúlyt és derűt sugárzó „horáci” ódákban és elégiákban kereste a középnemes Berzsenyi rendi önérzetének a saját korában (francia forradalom, napoleoni háborúk ideje) immár megvalósíthatatlan igazolását. A szerző megnyugvást nem nyert ugyan, ám ebből a feszültségből született meg A közelítő tél című elégia, a magyar lírának ez a kortalan, felülmúlhatatlan remeke.
Egy kis verskeletkezés-történet:
Berzsenyi az a jelentős költőnk, akinek zsengéi nincsenek. Verseit (ideértve természetesen a fiatalkoriakat is) nem tartotta véglegesen lezártnak, megírásuk után később elővette, csiszolgatta őket, mintha bevett szándéka lett volna: csak remekművekkel járulni a nyilvánosság elé. Ezért a Berzsenyi-életmű kutatóinak nem kevés fejtörést okoz, sokszor lehetetlen a művek keletkezési idejének pontos adatolása. Nem kivétel ez alól A közelítő tél című elégiája sem.
Merényi Oszkár, a Berzsenyi-életmű kiváló kutatója, 4 év pontossággal, 1804-1808 közé saccolja a vers létrejöttének valószínűsíthető idejét. Az már kevésbé köztudott: Kölcsey a Berzsenyit lesújtó bírálatának időszakában, 1817-ben kritikát írt Kis János jobbágy származású evangélikus pap és klasszicista költő munkásságáról, Berzsenyi felfedezőjéről is, értékben a papköltőt Berzsenyi fölé helyezve. ( Az akkor már a debreceni temetőben nyugvó vagabundus-költő, Csokonai Vitéz Mihály – a mai kánon szerint a felvilágosodás legnagyobbja – az, akiről a kritikusi erélyét próbálgató fiatal irodalom-ítészünk szintén bírálatot írt, és a három költő közül a legkevesebbre taksálta!) Az irodalomtörténészeken kívül ki említené ma Kis János nevét, ha – történetesen – ne éppen ő lenne Berzsenyi Dániel fölfedezője.
Kis János evangélikus tiszteletes az eklézsiájába tartozó sömjéni (Vas megye) földesúr, Berzsenyi Dániel íróasztalán „papírnyiredékeket” talál, amelyeken verstöredékek voltak olvashatók. Kérésre, a papköltő nem kis ámulatára, előkerülnek a „kész” versek is. Az olvasott művek rendkívüliségén fellelkesülve Kis engedélyt kér, hogy Berzsenyi három versét, köztük A magyarokhoz (Romlásnak indult…) című ódáját is, elküldje a korszak nagy irodalomszervezőjének, a klasszicista „fentebb stílt” propagáló, nyelv- és irodalom-újító, akkor éppen érsemlyéni birtokán tartozkodó mesternek, Kazinczynak. Az oda-vissza egy- egy hónapig tartó postaúton Kis János címére 1803. áprilisában megérkezik a válasz: »nem tudom, mit csudáljak inkább a’ mi uj barátunkban, a’ szép, noha néhol hibás magyarságot-e, vagy a’ poétai bátor és harsogó ömledezést? Ezt a’ jól elkészült nagy lelket ’s tanulását-e, vagy azt, a’mi nélkül mind ezt semminek venném, az ő szent hazafiságát? Kérd, hogy az Ódák’ útjáról el ne térjen. Az őtet eggykor fő polczig vezeti. » (Kazinczy lev. III. 47-48.)
Irodalomtörténeti furcsaság (de ami Berzsenyi magános, rejtekező természetére enged bepillantást), hogy 5 és fél év telik el úgy, hogy Széphalom nem kap újabb híradást a felfedezett új ódaköltő poétai munkáiból. Pedig talán legmunkásabb időszaka ez Berzsenyinek, aki 1804-től az újonnan örökölt 600 holdas birtokrészét rendezni a szülőföldjéről, Kemenesalja festői vidékéről a sivárabb Somogy megyei Niklára költözött. A főként autodidakta költő, követve a „poétai mezőn” jártasabb, tapasztaltabb Kis tanácsait, lázas esztétikai, poétikai tanulmányokba kezd: Horatius ódáit, Schiller, Matthisson, Home, műveit, de különösen Fr. Nitsch: Vorlesungen die Oden von Horaz ”gyakorlati poétikáját” tanulmányozza.
Az első niklai korszak (1804-1808) végén éri el Berzsenyi költészete az érettségnek azt a fokát, hogy (legalább is a szerző így ítéli meg!) a nyílvánosság elé léphet vele. (1808. szept. 14-én küldi Kis János az erről szóló tudósítást Kazinczynak. Kaz. Lev. VI. 83). A költő 77 versből álló, kézírással írt gyűjteményét (saját meggyőződése szerint nyomdakész állapotban) azonban nem Kazinczynak küldi. Kis gondjára bízza a kézirat-paksamétát, azzal a felhatalmazással, hogy gondozza a szöveget (ékezetek, központozás, stb.) , és, – mivel neki, vidéki embernek ilyen tapasztalatai nincsenek – Siess Klára nyomdatulajdonosnál érdeklődjék a kiadás körülményeiről. A Bécsből éppen Széphalom felé tartó Kazinczynak Sopronban a Kisnél tett látogatásakor (a pap ekkorra már itt szolgál) a kezébe kerül a kézirat (minden bizonnyal nem véletlenül!), és, a szerző utólagos jóváhagyására számítva, Széphalomra magával viszi. A verskötet olvasásának nem mindennapi benyomásait 1808. okt. 31-én kelt, ezúttal immár Niklára küldött levelében közli Berzsenyivel: „Ritka ragyogású Barátom ! (így a megszólítás !)[…] Azon kevés darabok után, mellyeket ezen halhatatlan barátunknál (n. b. Kisnél – B. Gy.) olvasni örömöm vala, meggyőzhetetlen kívánság szállott meg a’ többit is olvashatni; mert valóban a’ Te énekeid nem szokott hangicsálás a’ Magyar Helikonon. Nagy gyönyörűséggel láttam azokban a Horácz’, (Horatius !) Matthisson’ és Salis’ ’s Virág’ és Kis’ tanítványát (a remekművek olvasását és utánzását propagáló irodalomújító hangja ez! – B. Gy.), s nyelved olly szép, olly nemes, hogy azt csudálni fogja a’ Haza.
[…] Verseidet tulajdon kezemmel tisztázom le, ’s úgy küldöm által Kisünknek. Változtatást híred nélkül bennek nem teszek; de lesz holmi, a’ mit meg nem hagyok, mert meg nem hagyhatok[…]” (Kaz. Lev. VI. 107-108).
A jószemű kritikus már ebben az első, Berzsenyihez írt levelében szóvá teszi a kézirat némely, a kiadás előtt kijavítandó hiányosságait, a helyesírásban és központozásban mutatkozó következetlenségeket, hibákat, (azazhogy amelyeket ő – mint nyelvújító – annak vélt).
Berzsenyi válaszlevele dec. 13-i keltezésű. Nem kevés megrendültséggel, de önérzetesen fogadja a nagy irodalomszervező egyéniség dicséreteit és baráti közeledését: „Ez az én érdemem ’s ditsősségem! Ugy vagyon, nem marad elrejtve az én jó igyekezetem ’s törekedésem! Ezen gyönyörű szempontból magyarázom én egyedűl azon szíves hajlandóságot, mellyel az Úr músámat öleli, kegyeli, lantomat koszorúzza. Nem múlhatnak el az illy szempillantások mélly bényomás nélkül, sem az illy bényomás következések nélkül. Igérem, hogy mind azon időm, mellyet magamtól, feleimtől, szorossabb függezeteimtől elragadhatok, a’ Tudományoké, Hazámé. Egy olly Férjfiúnak serkentése, kinek ítéletét úgy nézem, mint egy egész Nemzetnek szavát, le kötelez engem, hogy lelkemnek minden ereit öszve szedjem, és felvonjam, hogy mind azon tehetségeimnek, hajlatimnak titkosabb tsiráit, mellyet magamban sejthetek, fel keressem, ki fejtsem, elrendeljem, megnemesittsem és magasittsam[…]
Hogy Orthographiám és interpunctióim hibások, igen tudom; ennek oka az én tanulásom módjában és characteremben van. Nékem oskolai tudományom nints; mikor nékem azt még tanulni kellett vólna, már én akkor Horátzzal és Gesznerrel társalkodtam, korán nagy tárgyak ragadták el figyelmemet, és azt többé kisebbekre függeszteni nem tudtam. A második s tán helyesebb oka ennek az én szűntelen izgó, és kalóz elmém, mellyet én csak úgy tudok huzamos figyelemre szorittani, ha azt az ő tárgyában egészen elmerittem és mint egy bele fojtom, de ezt kitsinnél teljességgel nem tehetem; míg az óda reptével héjjáz, addig hívem, de ha azt egyszer irni kell, kezemtől hirtelen elpártol.” (Kaz. Lev. VI. 147-149.)
Kazinczy 1808. okt. 27.-re Széphalomra visszaérkezve, – minthogy erre Berzsenyitől felhatalmazást kapott – lemásolja a 77 verset tartalmazó kéziratot, és belefog a javítási munkába, aminek eredménye az lesz, hogy körülbelül 40 vershez ír kisebb-nagyobb javítási észrevételeket úgy, hogy a Berzsenyihez elküldendő levélben is feltünteti a versnek a gyűjteménybeli oldalszámát, a szakaszok és verssorok sorszámát. A versek általa átmásolt kéziratában azonban több, mint félszáz olyan változtatásra is sor került, amelyekre Kazinczy külön nem hivatkozik a levélben. Ami viszont mellbevágó, az az, hogy Kazinczy, egy kritikustól szokatlan eréllyel, 10 verset egyenesen „máglyahalálra” ítél: »Én jónak tartanám e’ 10 darabot egészen elégetni.«
A javításokkal a kritikus 1808. dec. 23-ra elkészül, de Berzsenyi csak 1810 március végén sorra kerülő első pesti látogatása alkalmával veszi kézhez Kazinczy bírálatát tartalmazó levelét, valamint verseinek Kazinczy által átmásolt és átjavított gyűjteményét, a széphalmi „mester” pesti „literátori” körétől (Vitkovics Mihály, Horvát István, Kölcsey Ferenc, Szemere Pál), minthogy ezeket a széphalmi „mester” hozzájuk – nem pedig Niklára – juttatta el. A költő, nem éppen eredményesnek elkönyvelhető pesti „kiruccanásáról” hazatérve Niklára, lázas munkába kezd. A javításokkal nyár végére készül el, és visszaküldi Pestre a kritikus tanácsai alapján (és részben ezeket felülbírálva) átjavított kéziratot Szemere Pálhoz. (A gyűjteménybe a szerző felvette az 1808-1810 között keletkezett új verseit is.) 1811. február 15-én kelt levélben (valóságos tanulmány!)válaszol Kazinczy megjegyzéseire.
„No csak, no, Uram Isten, hadd lássuk, mire megyünk ketten!”- alapon, a bemutatkozó kötetét ért kritikán „felbuzdulva”, az inkriminált verseken kívül maga is „kigyomlál” a gyűjteményéből pár gyengébbnek tartott darabot. A kritikusi észrevételekhez azonban az önérzetes Berzsenyi maga is kritikusan viszonyul. Mégpedig, mivel úgy érzi, hogy a tíz versét méltatlan elbírálás érte (jórészt olyan versek voltak ezek, amelyeket a szerző – mivel reprezentatív daraboknak tartotta őket – a gyűjtemény legelejére helyezett), levélben arra kéri a kritikusát, hogy indokolja meg írásban is a kifogásait. És a verseket „firtató” levelek mennek jönnek Nikla és Széphalom között. A kérésnek Kazinczy – részben – eleget tett, így kiderül: a személyhez címzett ódák esetében (Nagy Lajos, Mátyás király, Festetics, Széchenyi Ferenc, ) nem a vers a hibás, az ódában megnevezett – történelmi – vagy kortárs-személyek ellen táplál ilyen-olyan ellenszenvet a kritikus, ezért marasztalta el a róluk szóló verseket. A másik javasolt változtatás a kötet szerkezetére vonatkozott: a szerző eredeti szándéka szerint – szerkezetileg – egy tömbbe felsorakoztatott verseket tartalmazott volna a kötet, Kazinczy azonban hangulategységek szerinti, hármas felosztású kompozíciót ajánl. Berzsenyi elvben elfogadja, ám felborítja mind a Kazinczy által javasolt sorrendjét a verseknek, mind pedig a három „könyv” szerinti besorolásukat.
A szerző által kiadásra korrektúrázott kézirat Szemeréhez kerül vissza, Szemere Kazinczynak részletes levélben, sorról-sorra beszámol a kéziratban Berzsenyi által eszközölt változtatásokról: »Berzsenyinkről lévén szó, jelentem, hogy Versei nálunk vannak. A’ hízakokat (hézagokat – B. Gy.), mellyeket bennek Édes Uram Bátyám (Kazinczy – B. Gy.) tett, már kipótolta: teve némelly változtatásokat is. » (Kaz. Lev. VIII. 234.)
A Berzsenyi-versek kiadásának odisszeája azonban ezzel még nem ért véget. A kéziratnak a Szemere által átírt (most már harmadik), nyomdakész változata a neológus nyelvész, Helmeczi Mihály („Helmeczi, ki a szókat elmetszi!”) kezébe kerül,
ez felolvasást tart a Pesten tanuló katolikus kispap barátai előtt, akik annyira fellelkesülnek az evangélikus vallású költő verseinek hallatán, hogy a kötet kiadására 750 pengőforintot gyűjtenek össze. A baj annyi, hogy Helmeczi, újító nyelvészi „túlbuzgalmában” , a szerzőjük tudta nélkül, itt-ott szintén „belejavít” a versek szövegébe. Az 1813-ban Helmeczi által megjelentetett kötet jelentős könyvsiker a magyar líra történetében, úgy, hogy az első kiadást 1816-ban egy – ugyancsak Helmeczi-féle – második kiadás követi.
Vissza a versszöveghez
Berzsenyi Dániel A közelítő tél című elégiája a magyar irodalom veszteségtapasztalatot tematizáló alkotásai fősodrába tartozik.
A költő versének eredetileg: Az Ősz címet adta. E versre vonatkozó Kazinczy- „bírálat”: » p. 23. Nem Ősz, hanem közelítő tél. Szép óda (Sic!). De bimbaja, tünő, illatoz hibák. Bimbója, illatozik, tűnő van jól mondva. Barcsi nem illik ódába. Alig illik a’ kökényszem is. » (Mert a vers utolsó, záró glykonja eredeti változatban így hangzott: » Bartsim barna kökény szeme..«) Ám közben történtek ott a szövegben egyéb „javítgatások” is. Szemere a Kazinczynak írt „jelentésben” a következő változtatásokról számol be: » A’ Közelítő Tél. ’S tükrét (barna) durva csalét fedi. Itt hágy ’s vissza (sem áll) se tér…(Czenczim’ barna kökényszeme) Lollim barna szemöldöke! »
Már a negyedik, 1860-as Toldy-féle kiadásban az V. szakasz első sora végén az eredeti, ős-kéziratbeli gyakorító ’hervadoz’ ige helyett a befejezett cselekvésű, mozzanatos ’elvirít’ igét találjuk. E változtatásra a „korrektorok” egyike se hivatkozik. (Toldy jegyzetanyagában mindössze 5 apróbb sajtóhiba általa történt kijavításáról beszél, a verskötet alcímében viszont a következőt olvashatjuk: „A megrongált szöveget az eredeti kéziratok- és kiadásokhoz egyeztetve…”). Ami szintén szembeötlő, lényeges változtatás, az az, hogy a mitológiai szavaknak az eredeti, Berzsenyi- kéziratbeli magyar helyesírását felváltja ezeknek (a klasszicista stílust kiemelendő) „idegenes” írása: ’labirint’, ’Zefir’, ’szimfonia’, ’tirsusain’ helyett: ’labyrinth’, ’Zephyr’, ’symphonia’, ’tyrsusain’. Ami előttem egyelőre értelmezhetetlen rejtély, (de a kritikai kiadás, ami most nem áll rendelkezésemre, talán magyarázattal szolgál rá): az az egyes újabb kiadásokban, a második szakaszbeli glykon második szava által „elszenvedett” szövegromlás: az eredeti kéziratban jól olvasható (és már a Toldy-féle kiadás által is így írt) ’tükrét’ helyett az oda értelmileg sem illő ’tüskét’ került: „és a füzes ernyein / A csermely violás völgye nem illatoz, / S tüskét (?) durva csalét fedi. (kiemelés: B. Gy.). Nem csupán a »csalét”, az elírás is durva!
A költői egyéniség jegyei nem mutatkoznak meg túlzottan sem az egyéni szóválasztásban, sem pedig a versben alkalmazott trópusok szintjén. A mitológiai fogalmak közül is csak a „thyrsus” igényel értelmezést (Dionüszosz – Bacchus – szőlőfürtös és -lapis venyigével körülfont botja). A versszerkezet klasszikus, hármas tagolhatóságát akár egy iskolás elemzés is kimutathatná: 1) érzéki természetleírás (I-III. szakaszok); 2) az időre vonatkozó filozófiai általánosítás (IV. szak.); 3) a fentieknek a beszélőre (lírai szereplő) vonatkoztatott reflexiója (V-VI. szak).
Leíró állókép hangulatát kelti az egy kivétellel kapcsolatos mellérendeléssel összefűzött (vessző, mellérendelő kötőszó) tagmondatok és az ezekhez tartalmilag szervesen hozzáillesztett (csak nyelvtani szempontból különálló) mondatok sora az első, leíró részben (I-III. szak.), amely mondatok – egyszersmind – általános értékvesztéses állapotot rögzítenek. Sajátos hullámzást, gondolatritmust eredményez az a tény, hogy a (néhol a sor-, illetve: szakaszhatárt is átlépő) mellérendeléssel kapcsolt tagmondatok együtt a közéjük tartalmilag szervesen beilleszkedő önálló mondatokkal – modalitásukat tekintve: – állító értékhiányos, majd értéktelítettséget tagadó, 3-5-2-1-2 tagból álló tömbökbe csoportosulnak, amely tömbök – a jelzett sorrendben – felváltva követik egymást.
Némi magyarázatot igényel a leíró rész egymással ellentétes mellérendelő viszonyban álló utolsó két állító mondata (IV. szak. 3-4. sor), melyek közül az első formális értéktelítettségét a múlt idejű történés semlegesíti (a vers egyetlen múlt idejű igéje:’harsogott’), és az ugyancsak múlt időre utaló ’nemrég’ időhatározó; ezt követi – ellentétezéssel – , (és ugyanakkor a 13 tagból álló leíró részt zárja) a halmozott névszói állítmányú, értékhiányos utolsó tagmondat:
„Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.”
A leíró rész utolsó két sorában leütött, időre vonatkozó akkord: ’nemrég’ …/’ S most…” a mindenség múló idejére kivetített, általános érvényű kibontakoztatást nyer a második szerkezeti egység (IV. szakasz) filozófiai általánosításaiban:
„Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.”
A versolvasó tekintetét a mindenségre fókuszáló retorikai alakzat: a hármas anafóra: „S minden…/ Minden…minden…” , az erre mintegy „ráhibázó” alliteráció a glykoni sor élén: „Mint…” bevezeti ugyanakkor a vers egyetlen, mind szerkezetében, mind pedig hangulatában romantikus hasonlatának összetevőjét: a similitudo-t (hasonló).: „Mint a kis nefelejcs…” Ugyanis a hasonlat-mérleg egyik serpenyőjében ott a mindenség: („minden az ég alatt…”), a másikban pedig minden virágok közül a legparányibb, legmulandóbb: a kék „kis nefelejcs” képe. Ami egyensúlyba hozza, kiegyenlíti mégis a mérleg két oldalát, az az „enyész” ige, mint hasonlóság (tertium comparationis). Amit Kazinczy az -ik végződés elíziója miatt kifogásolhatott volna. ( Vö. :ugyanebben a versben az ’illatoz’ igét valóban szóvá tette !).
Ami a szókészlet szempontjából még stilisztikai értékhordozó itt: az enyhén archaizáló ’míve’ (műve) és a biblikus ’jelenés’ (megfoghatatlan, áttetsző dolog, látomás értelemben).
A nefelejcs-hasonlat mintegy előlegezi az ugyancsak virágmetaforával bevezetett verszáró III. szerkezeti egységben (V-VI. szak.) az idő múlásának a lírai szereplőre vonatkoztatott, nagyon mélyről jövő, nagyon személyes reflexióit. A trópusok részint köznyelviek, részint klasszicizálóak:
„Lassanként koszorúm bimbaja elvirít”:(A ’koszorúm bimbaja’ költői kép általánosságban az ifjúság díszét sugallja, de minthogy az állítás a „versbeszélőre” , a költőre vonatkozik: „koszorúm” [ de a továbbiakban is: „tavaszom”, „ajakam” ], a kép konnotációi közé [L. : „koszorús költő !” ] beszüremkednek a ’dicsőség’, a ’hírnév’, a ’felkentség’ jelentések is.). „Itt hágy szép tavaszom:” a fiatalság korszakára utaló köznyelvi metafora „szép tavaszom”a mai olvasó számára furcsán ellentétez az archaizáló „itt hágy” igés szerkezettel.
„…még alig ízleli / Nektárját ajakam”: (a „nektár”: mivel az antik görögöknél az istenek itala, a gusztatív élvezet mellett a halhatatlanságot is bevonja a konnotatív jelentések körébe.)
„ …még alig illetem/ Egy-két zsenge virágait: ” a „virág”=”lány”: köznyelvi, népköltészeti metafora. Hogyha a vers egészének vonatkozásában számbavesszük, itt ötödiknek a tapintási érzet is társul a lírai szereplő érzet-skálájához, (a többi négy érzet igénybevételére ki-ki találhat nem egy példát a versben, amellyel a versalany környezete benyomásait birtokba vehette.) Archaizáló továbbá az „egy-két” határozatlan, többes jelentésű számnévi jelző után a többes birtokjeles jelzett szó (virágait).
Az „Itt hágy…” anafóra a zárószakasz élén – mint retorikai alakzat – formailag is utal a két utolsó versszak együvétartozására. Ugyanakkor, az „Itt hágy” negatív értékrendű, jobban mondva: értékhiányos állításra három pozitív értékrendet tagadó mondat felel. Ámde nem azonos súllyal: az első kettő (…s vissza se tér majd gyönyörű korom. / Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!”) összefoglalóan utal a versalanynak az idő múlása okozta pótolhatatlan, személyes veszteségeire (lásd mint fenn!). A záróképnek : („Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti / Lollim barna szemöldöke!”) más: mélyebb, tragikumba hajló az üzenete. A vers képi logikáját felfejtve: a múzsa minden varázsereje sem elégséges a lírai szereplőre váró, (eufemisztikus metonímiával enyhített) vég elhárítására. Bécsy Ágnes értelmezésében e képben: (Bécsy Ágnes: Közelítő tél in Bécsy Ágnes. :„Halljuk, miket mond a lekötözött kalóz”,KORONA NOVA KIADÓ, Budapest,1998, 29.) „van olyan, a grammatikai helytelenséget súroló, metaforikus értékű igekötő-ige kapcsolásban, mint a »fel nem igézheti« (megigéző erejével fel nem idézheti, vagyis támaszthatja).”
Mert a verset záró glykonnal kapcsolatosan a versszöveg végleges kialakítása terén is (mint ahogyan fenn láttuk!) „problémák adódtak”. Úgyszintén a verscímet illetőleg is! (amire még visszatérünk!). Mert a vers eredetileg ezzel a glykonnal zárult: „Bartsim barna kökényszeme.” Kazinczy a múzsa nevét és a „kökényszemet” is egyaránt kifogásolta. („Barcsi nem illik ódába. Alig illik a’ kökényszem is.”) Jogosan. Mert egyik is, másik is „lerontja” mind a vershangulatot, mind pedig a vers-”message”-t. A „Barcsi” mint női név darabos és szokatlan, a „kökényszem”: népdalkellék. Berzsenyi a legkisebb ellenvetés nélkül javította át őket (maradt a „barna”). A széphalmi mester a verskéziratban (nem a levélben!) Czenczit javasolt, Berzsenyi azonban – ezt is felülbírálva – végérvényesen megmarad a ma ismert harmadik változatnál:
„Lollim barna szemöldöke.”
A verscím. Az eredeti szimplista, statikus Az Ősz helyett Kazinczy A közelítő tél címet javasolja. Teljes telitalálat! Ugyanis e cím egy olyan vers élére kerül, amelynek képi anyagában benne foglaltatik az időnek az az örök, romantikus sodrása, amely a tavasz-nyár díszeit (és – képletesen – a legszebb emberi életkor értékeit) görgeti maga előtt a megsemmisülés felé. Miként a Berzsenyivel kortárs Shelley-poémában az ősszel érkező „nyugati szél”(Óda a nyugati szélhez):”Kinek szekere téli sutba hord // Sok szárnyas magvat , hűs sötétbe le, / Aludni, mint a test, mely sírba dőlt…
…Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” (Tóth Árpád fordítása)
Mellékeljük a Berzsenyi versének „ős-kéziratát”:
Pusztai Péter rajza
2021. december 19. 07:04
Mély tiszteletem e tanulmány okán, kedves Bartha György. Fiatalon taszított a versek ilyetén kielemzése, nem is törődtem velük. Úgy éreztem, felboncolják a verset és egyúttal megölik az előadó kedvét. Ma érdekes, tanulságos olvasmány (igaz, már kihalt belőlem az előadás vágya). Rávilágít hiányosságainkra… de előrevetíti azt is, milyen érzések tölthetik majd be a minket olvasót (már ha!) a jövőben, amennyiben ilyenszerű kivesézésben lenne részünk. Ellenben nagy kár, hogy kiveszőfélben az a törődés, amivel hozzáálltak az ítészek.
Elismerésem.
Nászta Katalin
2021. december 19. 10:59
Kedves Katalin, milyen érdekes, hogy verselőadást említ, ui. a birtokomban levő Toldy Ferenc-féle 1860-as kiadású Berzsenyi Dániel versei kötet valamikor a Tessitori Nóra tulajdonában volt (a címlapon lévő aláírás bizonyítja)…A két világháború közötti legendás előadónő a kötet versei közül egyedül A közelítő télhez írt ceruzával rövid elemzést (a vers első oldalán olvasható kézírást azonban a második oldalon gyorsírás váltja fel. Jó lenne „megfejteni”.)
Más: némi apparátus birtokában és nagy-nagy alázattal az ember megpróbálhatja feltárni egy-egy remekmű belső összefüggéseit: miért hat, miben állnak rejtett szépségei, mit mond a ma emberének: egyszóval, miért szép?
A verselemzés mindig egyfajta kísérlet…
Meg sem érdemlem azt, hogy ennyi érdeklődéssel követi próbálkozásaimat.
Ezúttal kívánok áldott karácsonyt és boldog újévet. Kiváló tisztelettel és barátsággal, Bartha György
2021. december 19. 12:01
És Tessitori Nóra az én gyermekkori barátnőmre, Albert Júlia színésznőre nagy hatással volt. Ha jól emlékszem, még volt is nála meghallgatáson.
És megérdemli, csak írja őket!
Köszönöm a jókívánságait, viszont kívánom én is őket, hasonlóképpen, Nászta Katalin