Korhadozik a kék dívány, amely negyvenöt éve barna. Amikor a nagynéném meghalt benne, még javában folyt a vietnámi háború, s a slágerlistát a La pioggia vezette. Miután meghalt, jó darabig még nem ültünk bele. Aztán — inkább szertartásból, mint orvosilag megindokolható módon — anyám a szomszéd kvarclámpájával végigpásztázta a halott hűlt helyét. Még ezután is óvakodtunk beleülni nagynéném hideg aurájába, csak néhány délutáni spontán belealvással tudtuk „fertőtleníteni”, „kóserré” tenni azt —, már amennyire protestáns lényem, vagy katolikus, de utálkozó természetű apám azt kóserré tehette egyáltalán. Tény az, hogy halottas díványunkat viszonylag hamar rehabilitáltuk, és, újból használatba véve, viszonylag könnyen hospitalizálódtunk benne.
Végleges testmagasságom elérésével azonban meglehetősen kinőttem a „kék díványt”. Magyarosabb termetű anyám aludt benne a legutóbbi időkig; az ő gerincformáját vette fel a bútormatuzsálem ernyedő rugózata, majd neki vált valamiféle udvaribolond-kalodájává, úgyhogy végül kikerült a lépcsőházba.
Elszállítása jelenleg még folyamatban van. Anyám új szomszédait némi joggal zavarja a kimustrált bútor. Szóltak is érte; persze csak diszkréten, nyugatiasan, meg-megvéve körülötte néhány lakást, mint valamiféle húsosabb paradicsomokat.
Az ágy a lépcsőházban visszanyerte régi, halottas, „tréfli” jellegét.
Amikor mostanában becsengetek anyámhoz, AZ ITT ÉS MOST EGYSZERI ÉS MEGISMÉTELHETETLEN JELLEGÉRE ÖSSZPONTOSÍTVA, belemarkolok a díványnak abba a felébe, ahol a nagynéném feje volt, és magamban tiszta erőből arra gondolok, hogy „KEMÁ-HALÁL!”.

Budapest, 2011. VII. 5—6.