Olyan jó lenne nem hinni senkiben,
nem reménykedni, hogy ő végre megért,
elvégre együtt szenvedünk nap mint nap ebben az őrületben,
együtt üvöltünk a kutyák ellen, szabad farkasok —
megóvna minden csalódástól, kiábrándulástól, helyezkedéstől,
barátaid üres tekintetétől, hogy elvégre
„te akartad ezt, senki más” és „emlékszel, én csodálkoztam” —
csak abban bízni, hogy véget ért a fiatalság,
és mások esetében el sem kezdődött, úgy látszik,
és nincs már, csak a szitakötő szerelem és a drótszőrű halál,
és a remény, hogy a nap egyszer mégis lecsavarja magát,
és akkor belelátok majd, bele egészen.

Forrás: szerző FB-oldala