ezt itt írom, a teraszon, ahonnan az autóversenyt nézzük néhányan, a Svábhegy oldalából.
Az autók is szépek. És csakugyan, nagyon jól szaladnak. Könnyű nekik, nincs semmi dolguk. Ráérnek gyorsan szaladni. Én is így szaladnék, ha nem volna sietős dolgom. De nekem el kell érni valahová, kénytelen vagyok lassan járni.
Nekem a közönség tetszik.
Autó, az van mindenfelé, ugyanilyen, de ilyen közönség csak egy van, a pesti. A kordonon innen és túl biztatják egymást – egy átszaladásért tíz pengő büntetést kell fizetni, ez izgatja a fantáziákat.
Egy úr a rendőrrel veszekszik, hogy engedje át, a felesége a másik oldalon van. Dehogy kérem, vitatkozik a rendőr, itt van a felesége, akivel az előbb együtt álltak, tessék nézni, ott áll. De az nem a feleségem. De igen, erősködik a rendőr. No de bocsásson meg, maga jobban ismeri? Csak tudom, ki a feleségem?
A közönség viharos derültséggel vesz részt az agnoszkálási vitában, biztatják a férjet, jó alkalom, az a másik sokkal csinosabb, vállalja a dolgot, hatóság jelenlétében választották el őket. Közben néhányan átszaladnak és visszaszaladnak az úton. Dicsekedve, hogy most megspóroltak húsz pengőt, ezt elmulatjuk, barátom.
A kordon, jobbra, alacsony kerítésbe torkollik. A kerítés mögött, egymagában, minden feltűnés nélkül, tűnődve áll egyetlen szál bús ló, átdugja a fejét a kerítés fölött, nézi a versenyt. Szőrén „hanyatt esik” az édes, őszi napfény.
Nézi az autókat, csendesen lóbálja fülét, néha egyet csap a farkával, mint valami hal.
Messze néz, átnéz a pálya fölött, valahová, a múltba.
A veszett berregésen túl, onnan, a múltból dalfoszlányok emléke ütődik hozzá.

„Repülj, szürke lovam…”

Ez valami népdal volt, tűnődik – ki is írta? Mindegy. Hát aztán „…s száguldanék tova, gyors paripámon…”
Ahá, persze, most jut eszébe! Stuart. Mária, máso-dik fölvonás. Megismeri a ritmust! Persze, Schiller! Az volt a költő! Ezek a fiatalok – mit tudnak ezek a költészethez? Azelőtt sokkal szebb verseket írtak.
Halkan, tűnődve nyerít egyet maga elé.
És áll. Egy ló. Egyetlen lóerő.
Mégiscsak rólam nevezték el, gondolja aztán dacosan. Én vagyok az alap, a mérték, a jelkép. Én már nem leszek, de nevem örökké élni fog.
Egy lóerő! Bizony- nem is egy huszad autóerő!

1928.10.31.

Forrás: Hölgyeim és Uraim, Ismeretlen írások 1927-1938. Athenaeum Kiadó, 2020