„Nem lett, mégse lett belőlem angyalka,
tollsöprű szárnyú…”

Szilágyi Domokos: Kényszerleszállás


Fújjon mindig hátad mögül a szél,
Melegen süsse arcodat a Nap,
Az eső puhán essen földjeidre,
S míg újra találkozunk,
Hordozzon tenyerén az Isten!

(Ír-kelta áldás)*


A remény minden borúlátás és bizonytalanság lényege.


Langyos feszültség a meztelen égen.
A rejtély szigete felé utazunk a szellemi elidegenedésben.
Titkokat takargat az elme, hosszabb hallgatásra
rendezkedik be az elmúlásba kapaszkodó lélek.
A furcsa belső zavarban monoton ritmussal
zümmög a repülő két hajtóműve.
Hírmagazint lapoz a türelem. Valami készülődik –
szokatlan, szelíd illat lengi be az utasteret.
Kinn, a sebesség örvényében felszisszen a várakozás,
tetteti magát az unalom, az ablak lemezére
fagycsillagot, efemer kristályt rajzol.
Valahol fennebb, a hártyafinom messzeségben,
véraláfutásos éj rezzen, révedező tekintete
átszúrja a galaxisok jéghideg, képlékeny ködét.
Sirályok áttetsző árnya a szél.
Angyalok jönnek, angyalszemükkel fürkésznek,
sodródó gondolataink feszületeit
vizsgálják néma kitartással, átvilágítanak,
átkutatják esendőségünk lankáit,
a szeretet magvait keresik,
az embertelenségben az embert,
aki levetette immár vergődései zubbonyát,
már nem akar meghasonulni,
keresi Istent, hívja a gondolkodókat, a kételkedőket,
a dogmatikusokat, kavarja fel bennük
az állhatatos vágyakozást.

Hirtelen balra fordul a gép.
Szárnya mély árkot ás a riadtan gomolygó légben,
tekintetemmel követem:
légikísérők futnak az utastér keskeny folyosóján.

Mi ez a semmiből jött, türelmetlen izgalom, a hajtóművek
monoton zümmögését megsebző kapkodás?
A sors meggondolatlanságra készül,
mint aki haragra gerjed, öklét rázza,
s a pillanat ajkán,
egyensúlyát vesztve, groteszk mosoly dereng.
Gondolataim ráncaiba szorult idő
parányi teste a félelemtől megremeg.
Őrködjön felettem,
felettünk az Úr keze!

A sóhaj, a végzet illanó illata kerít hatalmába minket,
a repülő székében ülő, biztonsági övbe csatolt elítélteket.

Pörögnek a véletlen motollái,
fenn, a csomagtérben a pillanat lila-zöld
hátizsákja lapul. Csak működésbe kell hozni
a visszaszámláló vörös kijelzőjét,
a sors ezüstkerekeit, a látható láthatatlant,
a villanást.

A félelem síkos felületén csúszom lefelé.

Mennyire más minden ott, hol kétség már nem gyötör,
s az érzékek bűvköre, a tapintás szaggató szüksége
incselkedik velem. NNem leszek foglya senkinek,
csak a semminek, s ha valaki, hát ő gondol majd reám.

S az angyalok,
ha megfagyok.
Végső soron
ők sem nagyon.

A dolgok síkos felületén csúszunk lefelé…

Borítóterv és illusztrációk: Részegh Botond

Forrás: Irodalmi Jelen Könyvek, 2019, MEK