Farkas Árpád: Jegenyekör. Dacia Könyvkiadó, 1971.

Hol panaszosan, hol bosszúsan, hol tiltakozás, hol érvelés képében számtalanszor hirdettem vagy magyaráztam, hogy – akár a magasugróknál vagy futóknál – a költő teljesítményszintjei is az elért csúcsok mértékében ítélendők meg. Ne az esetleg gyengébb eredmény, a talán kevésbé sikerült vers felől közelítsük meg a könyv vagy akár életmű alakjában tapasztalt jelenséget, hanem ellenkezőleg: arról a legmagasabb pontról figyeljük az elénk táruló látványt, ahová annyi törődés, önkínzás, aggodalom, kétely, kétségbeesés leküzdése után a hús és gondolat mélyén viselt (s legtöbbször nem is látható) sebekkel maga az alkotó is feljutott. Már persze akkor, ha valódi poéta az illető.

Egy kis számolgatás Farkas Árpád új verseskönyvében hamarosan megerősít előbb említett vitatételemről vallott meggyőződésemben. A kötet negyvenhárom költeménye közül huszonkettő, tehát a közölt művek bő fele része, minden különösebb odafigyelés nélkül túl van azon a szinten, amelyet egyszerűen csak „jó vers” megjelöléssel illethetünk – megközelítésükkor lényegében azon töprengünk, hogy benyomásaink közléséhez milyen megfogalmazások állanak majd rendelkezésünkre, ha nem akarunk henye dicséretek túlzásaiba bonyolódni. Sőt néha az a gyanú is feltámad az olvasóban, hogy a tanulmányozás folyamán kevésbé sikerülteknek mutatkozó versek egy részében is az alább való minősítés okát saját esetleges pillanatnyi érzékelésének tompább fogékonyságában keresse; s ne a költőben, de önmagában lelje meg a hibát.

Ilyenkor szerencsére óvatosságra int néhány fiatalos hévvel odavetett sor, amelyben a képek egymásutánja inkább a szabadjára eresztett tollra, mind az önkéntelenül, de mégis szabályosan működő képzelet munkájára vall. Lobogó lelkesedésünket lehűti néhány ki nem dolgozott rímpár, amely nem az asszonánc sejtelmességére, hanem a hangzástársítás ügyetlenségére mutat. Egy-két elmosódó helyen Arannyal még talán más szellemujj vonását is észrevehetnénk elismerésünk kordában tartása céljából. Mindezzel azonban kár volna részletesen érvelni. Farkas Árpád költészetének egészére nem ezek, hanem föltűnően ellenkező előjellel ellátott vonások jellemzők.

Ha a költő-meghódította legkiemelkedőbb gondolati és érzésvonulati tájakat akarnák kicövekelni, akkor elsősorban az olyan nagy versek jelzőoszlopait vernők életérzésünk talajába, mint mondjuk a Lipovánok vagy az Idegenben, az Özönvíz, utána Az iszony ellen, esetleg A nagy dob, s talán a Mikor az öregemberek mosakodnak. Olvastukkor – mint ahogyan a magasrendű művészet jelenlétében illik – egyszerre megfeledkezünk az aprólékos részletelemzés kényszeréről és gátlás nélkül engedjük át magunkat a bensőnkben feltámadó együttrezgéseknek és visszhangoknak. Talán ezekből a versekből – véletlen odapillantás számára is észrevehetően – villannak elő legtisztábban azok a szívós szálak, amelyek nem csupán az említetteket, de a sugarazásukban közös és együttes színt nyerő egész költészetet a nemzeti irodalmak törekvéséből megszülető korszerű világlíra fő vonulataihoz kötik.

Közelebbi bizonyítékok híján nem merném állítani, hogy az itt említett jelenség valamely tudatos szellemi cél eredményeként mutatkozik-e meg Farkas Árpád verseiben. Inkább a tehetség ösztönös vonzalmainak lecsapódását látom vagy látnám benne. A mesterségesen ebbe az irányba szított fellobbanásokban ugyanis lényegesen több volna az észrevehetően csinált elem, amely az olvasóban azonnal lehangolást támaszt. Farkas Árpád költeményei azonban éppen akaratlan üdéségükkel, mélyből fakadt izzásukkal ragadnak meg. Eredetiségüknek legfőbb bizonyítékául esetleg éppen azokat a félszegségeket, nyerseségeket, eldolgozatlanságokat említeném, amelyek a költeményekben itt-ott felbukkannak. Ez azt jelenti, hogy a költő – helyesen – inkább ragaszkodik saját egyéniségének önként áradó kifejezéséhez, mintsem valamely előre elhatározott vagy elképzelt szándék megvalósításához. Ezzel egyrészt kétségbevonhatatlanul igazolja a főáramokhoz való kapcsolódásának benső valódiságát, másrészt reményt és módot nyújt a modortalanságoknak a későbbi fejlődés során történő levetkőzéséhez és meghaladásához.

Annál kevésbé volna vádolható ez a költészet valamely erőltetett vonzalom minden meggyőzés lehetőségét kizáró tétova kifejtésével, mert összetevőiben világosan fölfedezhetők a költőt kialakító haza, táj és szűkebb környezet befolyásoló erői és elemei. A sorok és szakaszok természetesen és megnyugtatóan mentesek mindenféle fölületes szólamtól vagy henye kinyilatkoztatástól. A képek és hasonlatok anyaga azonban könnyen felismerhetően azokból a rétegződésekből merít, amelyekben saját mai életünk összetevőire bukkanunk. Egyes versei, például a Lipovánok, tárgyi tényezőként is fölhasználják ezeket a részleteket, s így alakítják ki a bennünket körülvevő otthon képzetét. Más versekben (így többek között a Fehérben címűben) a hasonlatok és képi alkatok ereje idézi föl bennünk a jólismertség benyomásait. A kötet darabjai között van azonban olyan kiváló költemény, amely – miként azt az Idegenben is igazolja – már a tudatosság szintjén feszíti dialektikus ellentétté „Európa kivilágított ablakait” és annak az otthoni tájnak tündéri, bár elmaradottabb holdsütését, amelyen kívül a költő nem álmodik már magának máshol hazát. Ez az a „Jegenyekör”, amelyből a költő mindegyre kitör és amelyhez mindegyre visszatér – nem csupán benyomásokért és ihletért, de magának az életnek minden ízében, teljes mélységeiben való átéléséért. Innen következik, hogy Farkas Árpád lényegében véve tragikus költő. Tökéletesen megérzi és a lehető legapróbb részletekig átéli a történések mozgató erőiként felbukkanó ellentmondásokat és megrázó összeütközéseket. Ha gyámoltalanul hunyná be előttük a szemét, vagy csupán derűlátásra indító mozzanatokat pillantana meg, költészetének nem volna az a mindent magával sodró ereje, amelyben legfőbb erényét véljük fölismerni. Dicséretül talán nem ismondanánk róla többet, mint hogy az így megvizsgált és átélt ellentmondásokat nem igyekszik lenge fátylak ködébe burkolni, hanem ellenkezőleg: bátor és kendőzetlen kimondásukra törekszik. Legtöbbször sikerrel.

Kifejezésmódja látszólag széttöri az iskolás szabványokat, de az önmagának joggal engedélyezett szabadság mögött szigorú törvények igénye tűnik szembe. Finom érzékre vall, hogy egy pillanatra sem mond le a rejtett dallamosság sugalló eszközeiről. Első pillantásra például a Szolgálataim című vers minden különösebb kötöttségtől mentes alkotásnak látszik, sőt az is. De minél tovább haladunk a nyújtottan tovalengő sorok olvasásában, annál inkább kiérezzük belőlük az igazi lírától sohasem idegen, sőt a tőle talán mindig is elválaszthatatlan zenét.

Ugyancsak különleges figyelmet érdemel költői nyelvének üde érzékletessége. Szabatos és homálytalan mondataiban a gondolat nem mindig könnyen megoldható pontos kifejezésének tartós törekvését érezzük. Szavaiban nincs semmi furcsa vagy éppenséggel modoros: anyanyelvünk mindnyájunk száján megforduló igéit, főneveit, mellékneveit és kötőszóit halljuk ki verseiből, a bennük feszülő gondolat azonban meglepő ragyogást és minden valószínűség szerint utánozhatatlan eredetiséget kölcsönöz nekik. Jóllehet azt mondtuk róla, hogy tragikus költő, kifejezésmódjában nincs semmi fellengősség vagy szónokiasság – ami persze egyértelmű volna a tragikum érzésének semmibe foszlásával. Egyszerűségében és közvetlenségében éppen ezért tudja olvasóit lenyűgözni. Ez viszont nem jelent semmiféle egyszerűsítést és szárazságot. A tiszta mondatok és megfogalmazások mögött titkok rejlenek, amelyeket odaadó figyelemmel kell megoldani. A sok mindenbe belefáradt olvasó legtöbb esetben mégis úgy érzi, hogy a versek megérik a rájuk fordított erőfeszítést.

A könyv Plugor Sándor borítólapjával és figyelmet keltő illusztrációival jelent meg.

Forrás: A Hét II. évfolyama 52. számában, 1971. december 24-én.