Rólad úgy kéne verset írni,
hogy mindig legyen benne dal,
kiszámíthatatlan, szökellő,
piros-sárga-zöld zene.

Másnap pedig zöld-sárga-piros:
megjósolhatatlan ütemek,
kis fegyelem – anélkül mégse megy,
de aztán minden egyéb összevissza.

Most ide szaladsz, aztán ott lefekszel,
színházjegy van, de nincs ma kedved mégse:
egy pillanatra sem vagyok nyugodt,
de nem is hiányzik, hogy az legyek.

Én olyan súlyos borzadalom voltam,
nehézkes, merev, jaj, kár is beszélni.
Aztán jöttél te, s akkor hirtelen
a legtávolságibb buszokra ültem.

Öt éve épp, hogy papíron veled:
dupla nevünket elszúrtam, de hát
téged úgyis a sajátodon, és amúgy
is együtt élünk, és aztán – hát ennyi.

Fittyet hányok, mióta együtt élünk,
folytonos füttyös fittybukfenceket.
Nem hittem volna, de épp az a jó:
ne keleten kelj s nyugaton feküdj.

Várom, mikor kerül északra dél:
a falon illatoznak a virágok,
ahol voltam, másképp járok veled,
és mindig otthonos az ismeretlen.

Forrás: szerző FB-oldala