Ami van, ami volt

Ami van, csak tél-túl
ténfergés,
ágyszéltől asztalig
szédelgés,
öntükör előtt alvadt
veszteglés,

mint ahogy nagyanya kezében
megállt a tű öntudatlan,
egy nadrág foltozása közben.

Ami volt, csak rád zárt ketrec,
hol téli álmaidban
kábán kecmeregsz
s nem emlékszel holdra,
langy szelek sodorta
vadszag-vonulásra,
nem emlékszel már
szabad-szép magadra.

Óévi rojtozó

Hágóra kaptatva,
folyvást nyelvkidugva,
aztán mint kipukkant
lufi cafatokba’
hullni vissza
ernyedt halomba,
telt-múlt mesemódra,
de inkább gyapjasan
összekutyulva,
lejtőre sebesebben,
izzadt estéből
korán reggeledve,
sápadtan és
kerthez verve
s akkor minek a visszautat
egyengetni,
egy-két száraz morzsán
örömködni,
mit a törvényguru
egy ellágyult percébe’
keggyel hullatott
kukázók ölébe.
Minek most szálazni
a fulladtak évét,
hogy rojttal vagy bojttal
cifrázzad-e végét-
elporzott, itthagyott,
mint kivénhedt kutyát,
bottal ütheted már
foghíjas nyomát.