…A lutheránus templomban, ahol a kisdedet megkeresztelik — sietve, még születése napján, mert oly gyöngécskének látszik, hogy a bába egy napnyi életet sem jósol neki —, szlovákul zümmög a zsoltár. Jórészt ezen az édes, hegyipatakcsörgésű nyelven adják tovább a jámbor asszonyságok is a híreket az újszülöttről — szerencsére hétről hétre erősödik. De nem sokáig babusgathatják. Huszonkét hónapos korában el kell tőle vál-niok. A csecsemő szülei otthagyják Kiskőröst, Félegyházára költöznek.
A módos, színmagyar parasztvárosba, amelynek lakosai büszkén emlegetik származásukat. Magyarok? Nemcsak színmagyarok, hanem ráadásul kunok ők, amin valami olyasmit értenek, hogy a magyaroknál is magyarabbak. Sőt még a kunok közül is kiválnak: jászokkal vegyült kiskunok, ami kétségtelenül csak a föld legelső népét jelentheti. Szabadok, lovon járnak, s akkora határuk van, mint egy birodalom. Az őshazát, a dicső Attila királyt ők még többet emlegették. Méltán, ők tiszta ogurok, az új hazába jó háromszáz éves késéssel jöttek be, merészek, villogószeműek, feketék, s hun rokonság ide vagy oda, igen szépek, s ezt ők is tudják. Legyen boldog és érezze megtisztelve magát, akit maguk közé fogadnak, aki tanyát verhet itt, a világ közepén. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: FARKASKALAND

‘Pajtás, te ettél, véres a fogad;
S mi szenvedünk éhségi kínokat.

Mogorva a tél, puszta a határ,
Rajt a vihar légparipája jár;

Csak ember és állatnak nincs nyoma…
De most beszélj, hol volt a lakoma?’

Igy kérdi társát a farkassereg,
Kit érkezéskor üdvezeltenek.

A jóllakott nem késik szólani,
És tőle ily beszédet hallani:

„Ott a vityilló pusztaközepen,
Él a juhász és felesége benn.

A ház mögött pedig terűl az ól,
Honnan juhoknak bégetése szól.

E lakhoz éjszakának idején
Két útazó suhant. Egy úrfi s én.

A pásztornéra titkon foga fájt
Az úrfinak, s én éhezém a nyájt.

Ott sompolygott ő a kunyhó előtt.
Juhot nem kaptam én… megettem őt.”

Kecskemét, 1843. január


JÖVENDÖLÉS

„Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent.”

‘Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyujtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.’ –

És nőtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpűlt a bűvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költőnek, súgarából
Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng,
És ő a lángban martalék;
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:

‘Halál, ne vidd el őt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká igérte őt éltetni
Az ég… vagy álmunk is hazud?…’

„Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak.
Anyám, soká, örökkön él.”

Kecskemét, 1843. március 5-e előtt


EMLÉNY

A szinész utain virág s tövis terem,
A szinész élete öröm és gyötrelem.
Bűvös szellemkezek vezérlik lépteit,
Leplezve gondosan az élet terheit.
Szép álmot álmodik: öröklő hirnevet,
Szellem bejárja a földet és eget.
Bú- s kéjnek egyaránt feltárja kebelét,
Részvéttel osztja meg a szenvedő könyét,
S bár megvetett, szegény, de nem boldogtalan,
Amig szive dobog s mig pártfogója van,
Mert pártfogója az, mi neki üdvöt ád,
Szeretni lángolón ohajtott pályáját.
S még a hir nevéről
Szép dolgokat beszél,
Sirhalma pázsitán
Zokogva sír a szél.

Kecskemét, 1843. március 23-30. között


VÍZ ÉS BOR

Le a tenger fenekére
Merül a halász,
Lent a tenger fenekében
Gyöngyöket halász.
Nekem a boros pohárnak
Öble tengerem,
S gyöngy ha van tán dalaimban,
Az csak ott terem.

Bűnnek éje ült a földön.
Jött a vízözön.
A víz által a bűn éje
Elseperve lön.
Búnak éje ül szivemben;
A bú éjjelét
– Bennem a víz tehetetlen! –
Csak bor mossa szét.

Nyári hévben a virágszál
Sanyarogva nő;
A virágot új életre
Kelti langy eső.
Csüggedésben, tikkadásban
Langy esőm a bor;
Permetegje enyhe csöpjén
Vérem ujra forr.

Tettetés-e, vagy belösztön,
Vagy akármi más?
Csakhogy a halottra könyet
Ejteni szokás;
Engemet víz ott se érjen,
S már ha sírni kell,
Sírja hát hideg poromra
Könyét borkehely.

Kecskemét, 1843. március