Páris, [1939] julius közepe.

Legyünk őszinték: ha az ember Párisban jár nyáron, akkor látja csak, hogy milyen pompásan lehet nyaralni – Budapest(en)

Strand Párisban aránylag kevés van. A ,,Molitor” nevezetű a legnevezetesebb tul a Szajnán. Azután a ,,B -ben” van egy-két strand, de ezek inkább klubhelységük. A fürdőzőket a Szajna várja… egy uszoda bocsájtja át a vizet, hogy az alig mozdul. És világoskék csempével borították be a medencét, ugy hogy az ember akár hiheti, hogy a Cote d’Azur vizében fürdik.

A strand képe tarka-barka, nagyon divatosak a színes fürdőruhák. A sok gyönyörű nő között is feltűnt egy, a legszebb, a legdivatosabb, ugy, hogy érdeklődtem: ,,Kicsoda ő és merre van barátja?” Pesti lány volt.

Az utca képe a párizsi nyár napsütésében?

Éppen ugy fest, mint bármelyik nagyváros – kánikulában, nyüzsgő lombok alatt! Talán nálunk mégis – szabadabban, könnyebben öltöznek az emberek. Különösen a férfiakra vonatkozik ez a megállapítás. A fehérbetétes cipőket alig ismerik, viszont nagyon divatos az egykori Girardi-szalmakalap, amelynek Budapesten már az emléke él csupán. Giardiról, az egykori hires bécsi komikusról nevezték el. ,,Le…es……”rég meghalt az operett eme fejedelme, most pedig- ,,Vive le roi!” – itt,,Chevalier-kalapnak” hivják a Girardi-kalapot, a divatos sztár iránt való megbecsülésből.

Árulnak, persze, fagylaltot is az utcán, de aránylagosan korántsem annyit, mint Budapesten. Inkább a gyümölcsnedv a divat, meg a paradicsomlé, ebből aztán van fogyasztás bőven. A francia főváros különben is az utcán él a bisztrók, kávéházak előtt, de a kánikulában aztán mindenütt sötétek a lakások ablakai. Mondják (nem láttam, csak hallottam?) Ilyen névjegyek is vannak:,,M. Viegard ,,Tont va bien” bistro 3-ik asztal, negyedik szék.”

Az utca szélén, a járdán, a kávéházak előtt üldögélők mennyiségén valóban nem látszik meg a ,,Saisin mort”-amely fogalom- különben is rég kiment a divatból. Deaz utca közepénél forgalma sem csökkent, szédületes az autóközlekedés, amely az elmult héten, a nemzeti ünnep dátuma előtt még csak fokozódott. A közlekedési rendőrők sötétkék posztóruhájukban bonyolitják a forgalmat, éles hangú sipokkal, lázasabb vergődő fehér botjukkal. Ezek a párisi közlekedési rendőrök igen nevezetes alakjai az utcának. Pesten azt mondanák rájuk:- ,,Jó pofák”.

Két kis történetet följegyeztem róluk.

Az egyik esetet egy barátom mondta el, aki megkérdezte egy rendőrtől, mennyi ideig tart az út? A rendőr azt felelte. – Nem tudom, Uram még sose voltam autón…

A másik esetet egy pesti ujságiró mesélte, aki azt mondta rossz franciasággal a közlekedési rendőrnek, hogy –szeretne eljutni a Clung muzeumhoz. A rendőr ránézett: – Szeretne? Hát miért nem megy? Ön itt szabad országban van: Uram, ki akadályozza meg önt a szabad mozgásában? Mutassa meg, ki az – én széttépem! …DE nem mondta meg neki, hogy juthat el a Cluny-muzeumhoz.

A bélyegárusok vigan működnek a szabadban, ősi helyükön, a Champs Elyesé-n. Itt van ugyanis az ugynevezett ,,Bélyegbörze”. Megfigyeltem, hogy egy bélyegalkusz válogatás közben megtörölte a homlokát.
– Pfü, de meleg van!
Azt mondta rá a bélyegárus:
-Akkor vegyen alaszkai bélyeget! Az a hó és jég hazája.

Maupassant mellszobra ott áll a Parc Monceau-ban. Tipikus kis multszázadvégi szobor ez, benne van a ,,Fin de Siecle” minden, könnyek között mosolygó szentimentalizmusa. A szép, oroszlánfejű Maupassant büszkén néz a szobron a világba, de a szobor talapzatára odatelepedett az iró megőrzője, megölője, az akkori párisi nő, kontyos frizurával, páncélfűzőben puffos ujjakkal, gombos cipőben. Akármilyen korban, akármilyen öltözetben egyforma a Nő… Eszünkbe jut Maupassant hires mondása: ,,Egy életen át csak vele foglalkoztunk és sose tudjuk meg, kicsoda!”
Ha már a szobroknál tartunk, emlitsük meg, hogy Balzac hálókabátos, papucsos alakja kilépett a Rodin-muzeum homályából s ujra ott áll Páris egyik terén, honnét harminc évvel ezelőtt a felháborodás, a meg nem értés elűzte.
A genie végül mindig diadalt nyert.

A nemzeti ünnep előtt soha nem látott forgalmat bonyolitott le a párisi ucca. A boltok egyszerűen kiköltöztek az uttestekre, hatalmas sátortáborrá alakult Páris városa. Minden harmadik sátorban szerencsekereket forgattak, amely forgatáson, szerencsés esetben a lotteria sorsjegyet nyert az ember.

Itt még néha lehet nyerni, de – azt mondják az őssorsjegy vásárlók, hogy itt még néha lehet nyerni, de a lotterian soha.

A sok művész, a sok sztár között Marlene Dietrichet is várta a párisi utca, akit itt ma is sokan szeretnek mély hangjáért, érdekes, fátyolos tekintetéért. Beszélik, hogy egyszer már egy ünnep alkalmával énekelt az utcán és akkor megszólalt egy polgár a hallgatók gyűrűjének hatodik sorában:

– Hol az énekesnő? Lenn a Metróban?
– Miért?…
– Tul mélyről jön nekem ez a hang….

Marlene különben mindig meglepi valamivel a párisiakat. Mostani szereplése alkalmából fölelevenitették nyolc évvel ezelőtti érkezését, amikor is piros bársonynadrágban szállott le a vonatról a ,,Garede l’ Est”-ben. Egyik hirlapiró meg is jegyezte:

– Madame, nem ön az első, aki piros nadrágban érkezett Párisban
– Ki volt a másik?
– Simonyi, a magyar hangáróbester.

Én, a sorok irója, a párizsi utcának régi szerelmese, még elutazása előtt bejártam a Quartier Latin kedves zegzugos utjait. És a nagy boulevardon elém perdült egy elsárgult hársfalevél. Mintha a nagy magyar költőt idézte volna: ,,Párisba tegnap beszökött az ősz!”

Körülnéztem a latin negyed vidám, gyümölcsszörpös, fagylaltos, muzsikás nyári életén. Talán éppen igy látta ezt Ady Endre valamikor?

,,Egy perc, a nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az ősz kacagva szaladt”…

(Forrás: huszadikszazad.hu)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ