A költőt megfoszthatod kenyértől, víztől, sótól, bezárhatod; vakon, süketen és némán verheted — csak a szavakat ne vedd el tőle. A szavakat add vissza neki, hogy elmondhassa: megverted, bezártad, éhezett, különben örökké hallgatni fog. Hallgatni fog, és azt mindenki hallja, néma verseit mindenki érti, s a sanyargatást, amit a test kibír, nem bírja el az értelem … így könyörgök Salamon Ernő érdekében a fellebbezhetetlenhez, a megtörténthez, a tényekhez. Csak a tények ellen könyörgök, csak a lehetetlennel próbálkozom, csak annyit akarok: írhasson verset arról, hogy megölték! Írjon a tárgyakról, túl a tárgyakon, túl az éjszakán, hajnalon, dalt, didergetőt és halálűző jóslatot — és úgy hallgasson ismét: mindenki értse: megölték. Ó, ha a szavakhoz nyúltál, miért nem a hallgatáson kezdted, a hallgatást próbáld megölni, ha tudod. „Megöregszik az Idő, / víz jár altatónak, / megbutul a kerti kő, / sáros lesz a hónap” — ebben a szakaszban nincs semmi, ugye? Ez csak november, március, december, nem lázit, nem üt le, nem árul el, csak annyi, hogy még az idő is megöregszik, s a kerti kő is megbutul. Ez csak az idő, oly Idő, amikor „az ember úgy elaljasult” … a többit már Ismered, hisz te tetted, idő. Elfelejtett hatalom. És nem azért könyörgök hozzád mégis, mintha könyörületet várnék, tudom, megölöd Ossietzkyt, Radnótit, Salamont, csak figyelmeztetlek, öld meg a hallgatást is, ha tudod. „Semmim nem volt, ami másnak, kikacagnak, ha kiásnak.” Kacagni görcsökben is lehet, mint az őrültek és a tehetetlenek: „Felügyelő úr ne tessék megfeledkezni a tejről” — mondottad értelmetlenül az ákosfalvi táborban, és amikor hallgatott a költő, megverted; mit tehetett, a test védekezett: kacagott! Megtört a hallgatás? Nem, csak új formába kényszerült. A hallgatás formái végtelenek, sokszor még össze sem szorulhat a fog.

Még volt úgy egyszer, hogy nem élt,
Hát, itten volt az ég alatt,
s most elfelejtik a nevét.

Naiv hit: bízni a megtartó emlékekben, de még naivabb elfelejteni a tényeket:

Jaj, önmagámnak törvényt készítettem!
Hogy éltem, jaj!
Jaj, szomorú igaznak lenni jöttem!

A szavak nem jajgatnak, nem könyörögnek, többe nem várnak biztatást. A morzsolódó értelem mégis a lehetetlenen dolgozik, a Szenvedések könyvét írja: „Hallgass. Hallgatni akarok. / Eszem foszlik, szép nyomán mállik” … Gyergyói hűvös barakk, esőszagú deszkák, száll a fűrészpor, mint a kolóniák csöndje, „száll a szegénység” — és mindez szép, mert Salamon Ernő él, verset ír, szenved, és a sors csak úgy fáj igazán, ha azt mondjuk rá, „gyönyörű”. Kevesen tudták, jósolták és bizonyosodtak meg úgy saját korai halálukról, mint Bálint György, Radnóti vagy Salamon Ernő: „halál, halál mered az útnak alján”. És mi lenne e haláltudattal, ha véletlenül túléli e pusztulást? Merne-e valaki dekadenciát emlegetni? Vagy megvédné-e valaki, mondván: ha a pusztulás lehetősége valóság, az ezt leíró dekadencia pozitív korjegy, felismerte a valóságot! Sajnos, Salamon Ernő nem szorul e paradox védelemre, sorait hitelesítették: megölték. És oly kevés barátja volt!
*
Két figyelemre méltó könyv jelent meg az utóbbi időben: Salamon Ernő: Gyönyörű sors (Páskándi Géza utószavával) és Marosi Péter: Salamon Ernő (monogrú fia); mindkettő a Kriterion Könyvkiadónál, 1972-ben.
A tehetség sohasem szorult a barátok védelmére, csak a puszta lét. Bár életét nem menthették meg, verseivel vitatkoztak.
*
„És ki tudja, hányadszor hangsúlyozzuk (régi értetlenség kedvéért): nincs ebben semmi megszépítése a visszariasztó valóságnak” — írja Marosi Péter ebben az új formateremtő monográfiában, és csodálkozva olvassuk néhány oldallal arrébb: „Hol mondja azonban mindebben és mindezáltal a költő, hogy jobb halni, mint élni?” Ezek az álproblémák egyszerűen érthetetlenek, de tovább olvasom: „Salamon Ernő nem mondja soha semmiféle rútságról, hogy szépség.” Vagyis Salamon Ernő nem hazudik — és ezt bizonyítani kell, nem elegendők a versek, az élet, más magyarázatra van szükség!? Kinek? Miért? Egyszerűen miért válaszolunk olyan vádakra, amelyek eleve ember- és költészetellenesek. Az ilyen vádlót úgysem lehet meggyőzni. Erre tanít Salamon Ernő élete és költészete. Ő tudta ezt, és nem válaszolt, nem könyörgött, nem magyarázkodott. Nem önkényesen ragadtam ki e két problémát a fent említett monográfiából, úgy tűnik, mintha az a könyv nemcsak nekünk szólna, hanem valami régi súlyos magyarázatok ellen sorakoztatná idézeteit, érveit. Ilyenkor stílusa dagályossá válik, képei erőltetettek, magyarázata fölöslegesnek tűnik. Például: „a költő pallérozottabb leleményére gondolok”, „élősködő gazdagok kigúnyolásába torkollik a csúfság”. Találunk ilyen mechanikus elképzeléseket is: „A regény felépítése pedig egyszerű. Pataki József szabóinasnak »nevezi« az elbeszélésben önmagát, azaz teremt egy figurát, ennek a szemével láttatja a kampány napszámosait.” Ennek ellenére Marosi Péter monográfiája — bárhogy is tiltakozzon ez ellen a szerző a tudományos irodalomkritika nevében — művészi alkotás. Formabontó és egyben új formát teremtő is, hisz a hagyományos monográfiát leltár helyett versélmények látszólag önkényes, de szigorú logikai és esztétitikai rendszerezése e kötet szerkesztési elve. Így az életrajzi tények és kikövetkeztetések ismertetése után, szinte észrevétlenül gazdagodhatik a kötet újabb versélményekkel. Talán kevesen értették meg ennyire mélyen Salamon Ernő költészetét, mint Marosi Péter: „Lírájának paradoxonja viszont: negyedszázaddal halála után ez a költő romantikusabbnak tűnik a mai olvasó szemében, mint bármelyik, ténylegesen romantikus kortársa. Mert, ha álmodni versben nem is igen álmodott, olyan biblikus hittel és dühvel állt helyt üldözött népének és általában a emberiségnek az ügyéért, hogy hite és dühe mélyebben bevilágít napjainkba, mint bármiféle egykori utópisztikus jövendőmondás.” A monográfia merész távlatokat villant e költészet értelmezésekor az erdélyi avantgarde-hatások elemzésével is. A szerző számos új életrajzi adatot fedez fel, és a legközismertebb versek elemzésekor is végérvényesen meggyőződünk esszéírói tehetségéről. Egyszóval, Salamon Ernőt, születésének hatvanadik évfordulóján, életéhez, tehetségéhez, „mártíromságához” méltóan ünneplik. Sajnos ez nem változtat a mártírhalál értelmetlenségén. Kevés vigasz a jelkép, és furcsa, hogy még mindig ilyen szomorú jelképekre van szüksége az emberiségnek ahhoz, hogy bizonyítsa: ezt tették, ilyenek vagytok, emberek!

Forrás: Humanizmus: ettől – eddig? Esszék és kritikák. (A szerző Forrás-kötete), Kriterion,1977.