Dános Miklós: „…jön a halál, jön a tél…” (1)
(Ukrajnai utakon)
A második világháború idején hatalmas embertömegek utaztak egyik helyről a másikra, s mindennaposak voltak tragikus, a végzetes pusztulással járó „kalandozások”. A haláltáborok transzportjai, a munkaszolgálatosok erőltetett menetei az embertelenség kényszerturizmusának elfajzott megnyilvánulási formái. Az alábbi útirajz szerzője, egykori bukaresti újságíró, majd izraeli kivándorló, végül is Nyugat-Európában hunyt el. Írásában annak az erdélyi költőnek a tragikus pusztulását nyomozza ki, akit a tájainktól sem idegen kizárólagosságok hol tagadták, hol kisajátították.
Kegyetlen írás ez. Mert a háborút idézi, mert egy halott nyomait keresi.
Kegyetlen írás ez, mert a pusztításra emlékezik, arra az időre, amelyben nem volt egy szem irgalom, s amely nem kegyelmezett a harmincegy éves költőnek sem.
Járom Ukrajna útjait. A „nagy hosszú út” utolsó stációit kutatom. Csöndes, gazdag ősz van. Kinőttek a húsz-egynéhány esztendeje ültetett fiatal nyírfaerdők, felépültek a házak, és egy háborút nem ismert nemzedék került ki az iskola padjaiból. Az élet ősi mézeivel van tele a levegő, az orosz ősz. De a napsütötte, ezerszínű őszben minduntalan belém markolnak a sorok: „…se házam nincs, se sírom nem lesz, a szél elvisz, a hideg megvesz…”
Kutatóutamra csupán a költő utolsó naplójegyzeteit, egy verskötetét, pár dokumentumot vittem magammal: néhány kortársának feljegyzéseit, barátainak, mai tisztelőinek jóindulatú tanácsait. Mégis szilárd a hitem, hogy az ukrán írók segítségével meg fogom találni őt. Pedig immár személyes tapasztalatomból tudom, mit jelent Ukrajna a maga 601000 négyzetkilométernyi területével; akkora, mint Anglia, Ausztria, Belgium, Görögország, Dánia, Írország és Izland együttvéve; és ebből az irdatlan nagy földből, a 601 000 négyzetkilométerből nem ezret, sem százat, hanem csupán két négyzetméternyi területet kell fölkutatni. Egy fűvel benőtt, jeltelen sírt. S Ukrajna 45 millió lakosa közül meg kell találni azt az egy vagy két idősebb embert, aki Salamon Ernő utolsó perceinek tanúja volt. (…)
Kelet felé dübörög a vonat. Kényelmes hálókocsi, kellemes útitársak, frissen villanó csevegés. Csak én vagyok szótlan. Minduntalan ki-kilesek az ablakon. Húsz perce léptük át a Dnyesztert. Kísérnek az ukrán mezők. Elnyújtóznak a késői napfényben, mutogatják sárga-arany színeiket. Pipálnak a kémények. Már fűtenek. Magasra emelkednek a füstök. Élénken virítanak a falvak, erős színekkel. A látóhatár szélén hatalmas gyárak, tornyok, villamos áramot szállító modern oszlopok. Nyoma sincs annak, hogy a háború elpusztított több mint hétszáz ukrán várost és ipari központot, és hogy huszonnyolcezer falut égettek itt fel…
Fut a vonat. Gyéren áll meg. Hatalmas térségek, hosszú, végtelenbe vesző utak. Ki-kinézek az ablakon. Bender. Aztán Tiraszpol, majd Kotovszki, Szlobodka…
Beesteledett. Csillagporos éjszaka. 22 óra 45 perc. Csöndes kis állomás. Kevés fény, egyhangú épületek.
– Hol vagyunk? – kérdem csak úgy megszokásból. Nem válaszol senki. Megismétlem a kérdést. Valaki a folyosón kidugja a fejét az ablakon, és nehézkesen betűzi a cirill írást: Vapniarka – olvassa szótagolva. Megrezzenek. Valahonnan a mélyből elindulnak az emlékek. Árnyak settenkednek elő, jajjal, halállal telik meg az éjszaka. Felrémlik előttem a láger képe. „Ide két lábon jöttetek, és aki nem jut közületek a temetőbe, az négykézláb fog elmenni innen.” Az egykori vapniarkai tábor parancsnokának szavai ezek; a pribékek, meg a takarmányborsó megtette a magáét: Vapniarka nyomait nálunkfelé még ma is számosan magukon viselik. S vajon hány ezren nyugszanak a magasan domborodó közös sírban?
22 óra 50 perc. Milyen sok is olykor öt perc egy békés kis vidéki állomáson… Végre ismét elindul a vonat, és Vapniarka neonbetűkkel kiírt neve belevész a novemberi éjszakába.
Aztán Zamerinka és Vinyica. A náci hadsereg ukrajnai főhadiszállásának táborhelye. Ittjártakor fölkereste Hitler is.
Néhány óra még, és Kijevbe érkezem. Előveszem a feljegyzéseimet, megpróbálom újra rögzíteni a költő útjának utolsó stációit.
Az utolsó út Ákosfalvával kezdődik, vagy még azelőtt. A börtönnel, vagy még azelőtt, a nehéz, éhes kamaszkorral, az öngyilkossági kísérletekkel, az örökös proletársorssal.
Ki tudná megmondani, hol is kezdődik?
„Még csak harmincadik évemet töltöttem be, és máris végrendeletem írásához látok, mert a halál leadta első jeleit. Egyik éjszakán, először életemben, megrohant a félelem, hogy megáll a szívem. Nem a haláltól félek. Aki annyi ideje vágyik valami kis önfeledtségre, aki úgy szeretne, ha nem többet, legalább egy óráig ájultan feküdni – az nem félhet attól, hogy pihennie lehet” – írta Végrendeletében, 1942. május 26-án. Egy rövid év sem telt el attól a májustól, és Salamon Ernő szíve megszűnt dobogni.
Fellapozom a naplójegyzeteit. (A naplót Danila Miclea tartalékos hadnagy mentette meg a pusztulástól.) Ez most az útmutatóm, legértékesebb tanácsadóm.
„1942. VI. 20. Bevonulás Szászrégenbe. A Kultúrház udvarán gyűjtenek össze. Marosmente legtöbb számottevő zsidóját behívták. Gyárosok, üzemvezetők, bankigazgatók, munkások, néhány falusi földműves is.
…Sorozás. A negyvenkét éven felülieket leszerelik. A behívottak kétharmadát hazaengedik.”
Salamon Ernő nincs közöttük. Hiszen nincs még negyvenkét éves. Sényi László, a volt császári és királyi kamarás, a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság titkára, az irodalom hűséges pártfogója, aki a költőhöz apai szeretettel ragaszkodott, még az utolsó huszonnégy órában is minden befolyását latba vetette, hogy mentesítse őt a munkaszolgálat alól. Nem sikerült.
Egy évvel azelőtt az ő közbenjárása akadályozta meg, hogy a hatóságok Salamon Ernőt és felségét – „mint a társadalomra káros elemeket” – kiutasítsák az országból; 1941. május 21-én egy Sényi Lászlóhoz intézett levélben a költő a következőket írta: „… életbevágóan fontos ügyben kell beszélnem Veled. Életemnek ebben a nehéz szakaszában mindent csak tőled remélek.” Majd egy nappal később: „Azt kellene elérni, hogy vagy visszavonják a kiutasítási végzést, vagy megfelelő időt adjanak az iratok beszerzésére…” De humora, derűje még ebben a nehéz helyzetben sem hagyta el. Levelét így fejezte be: „Üdvözöl zord, bakancsos bakád, Ernő.”
Ám még csak bakancsos baka sem lesz belőle…
SAS-behívóval (Siess Azonnal Sürgős) hívták be.
„1942. VI. 21. Megkezdik a katonai betörést. Idegtépő várakozás… azt mondják… Ukrajnába megyünk. Senki se hiszi. Afrikába visznek. Ez fantasztikusabb. Ennek van némi hitele… Átveszik a századparancsnokságot. Századparancsnok: Róbert Károly Richárd. Helyettese: Miklea Dániel hdgy. Szolgálatvezető őrmester: Göttfert István. (Rettegve rebesgetik, hogy a szászrégeni nyilasok vezére.) Megalkotják a szakaszokat. A mi szakaszunk parancsnoka Albert Ferenc tizedes. Szovátai mozdonyvezető. A legjobb ajánlólevél: munkás” – írja naplójában a bevonulás második napján. (…) „Lézengve töltjük a napokat. Egyszerre jön a hír: holnapután próbagyaloglás címe alatt elindulunk.
Ukrajnába.
Keserves búcsúzkodás. Jajgató szemek, kínlódó tekintetek. De az emberi lélek olyan sokrétű. Elfogom egy-egy gyerek, néhány üresebb lelkű nő tekintetét is, és elborzadok.”
Másnap írja ezeket a sorokat a Búcsú című versben – felesége születésnapjára:
Jön a halál, jön a tél,
élünk-e, ki tudja,
süss fel, egem, csillagom,
a nagy hosszú útra.
1942. július 2. Az utolsó nap, az utolsó út kezdete.
„Elindultunk a hosszú, nagy útra. A város végéig gyalog mentünk. Az út szegélyén ríttak. sírva futottak a kicsi szegény zsidó feleségek. Úgy igyekeztek, hogy lépést tartsanak. Szívszakítva elszakadtak egymástól azok, akik szeretik egymást.
Nincs egy hangos kiáltás, egy nyilvánosságnak szánt gesztus sem. Bensőséges, finom búcsúzkodás ez.
Egy tagadhatatlan: senki sem tud olyan szépen szenvedni, mint a zsidók…
…Egy színben hálunk meg. Posta haza. Beszélik, hogy valaki azt írta haza: »Édesanyám, én nagyon jól vagyok, és ti is írjátok azt, hogy nagyon jól vagytok, most mást nem szabad írni.«”
Megint megállok a napló olvasásában. Mosolygok. Mint ahogy ő is mosolygó arccal írhatta be a hallott szavakat. Gyilkos népi humor, a fasiszta cenzúra tömör és tökéletes jellemzése.
Aztán előveszem néhány tábori lapja fotokópiáját, és az egyiknél újra az arcomra fagy a mosoly. „Jól vagyok, Drágám, ne aggódj értem…” És kétszer aláhúzva az Ernő aláírás. Ami azt jelentette a feleségével való előzetes megbeszélés értelmében, hogy kibírhatatlanul nehéz a helyzet…
Az Ilonkához címzett első lap így szól:
„Szeretfalva, péntek délután. Édes egyetlenem, kitűnően vagyunk, egyetlen gondolatom a Te jóléted. Csak Rád, csak Rád. Imád és csak Téged Ernőd.” Feladó S. E. 292/76-110/43 kmszd.
Rá néhány napra, július 7-én már ezt írja: „Készülj el arra, hogy egy-két nap múlva megszűnnek ezek az elég bőséges jeladások. Elvágnak egymástól, hetek telnek majd el, és nem fogunk tudni egymásról. Álld ki te is az erőpróbát. Én álltam és állom. E néhány utóbbi nap után súlyosabb nem lehet.” A postabélyegző Szolnok.
Ugyanaznap, mintha megbánta volna a pesszimista hangot, este fél hétkor még egy lapot ír Ilonkának: „És hidd el nekem – írja többek között -, egyszer csak megszabadulunk. Aki kivárja türelemmel és emberi méltósággal, annak gyönyörű nap lesz az. Most csak egyet várok lélekszakadva: első jeladásodat.”
Kevés lapot kapott Ilonkától. Nem is kaphatta meg mindet. A marosvásárhelyi cenzúra a munkaszolgálatosoknak címzett lapok java részét elkobozta.
Ő azonban rendületlenül írt. A lezárt vagonból dobta ki ezeket a lapokat egy-egy állomáson, vagy a vonat mellett ácsorgó embereket kérte meg, hogy dobják be a legközelebbi postaládába. Persze csak kis részük érkezett meg a címzetthez.
Az 1942. augusztus 11-én Ukrajnából keltezett lapon: „Édes Szerelmem, nemsokára nevednapja lesz. Az én számomra az év minden napja ünnepnap lehetne, mert Rád gondolhatok, mert Te vagy. De most, ma különös öröm és boldogság az, hogy a naptár egy napig szintén hódol Neked. Imádlak, jól vagyok, légy egészséges, várj vissza. Fog, ölel, nem enged, Ernőd.” Címzése: Salamon Ernőné tanító úrnőnek, Marosvásárhely, Gecse Dániel utca 66. szám alá.
A látszólag derűlátó lap után lássuk, mit írt a naplójába ezekben a napokban:
„Augusztus 2. Harminckét kilométer után: Baturin. A helység határában két zsidó munkaszolgálatos sírja. Ki maradt itt idegen földben körülünk? És miért, kiért?”
„Augusztus 4. Altynovka. 4 km. után.”
„Augusztus 5. Krolevec. 20 km. gyaloglás után.”
„Augusztus 6. Tuligov. 26 km. gyaloglás után.”
„Augusztus 7. Gluchov. 20 km. után. Fekete péntek. Emeletről hordunk le 85 kilós lisztes zsákokat. Én bírom, de ugyanannyit kell lehoznia a negyvenhárom éves Charapnak és általában mindenkinek, aki zsidó…”
„Augusztus 9. Novo Stepanovka. 35 km. után. Tífuszveszély. Kint alszunk az üres házak mellett. Gyönyörű tanktelep [kilőtt német tankok tömege]. Szép új munkásházak, színházépület szép vonalú oszlopokkal. Egy kis faluban. Itt is, mint végig az orosz földön, ragyogó, ép testű emberek és gyerekek és rengeteg vakító ing és fejkendő.”
A fenti tábori lappal majdnem egyidőben, augusztus 10-11-én ezt jegyzi be a naplójába:
„Ryljsk. Gyönyörű templom alatt tanyázunk egy gyermeknevelőben. Bombázták nemrég az épületet. Nem sok kárt tettek a bombák. Reisz Vilmos megmentett egy székely honvédet: Balázs Józsefet Kászonból.
Amikor köszönik neki és gratulálnak, dicsérik a bátorságát, azt mondja:
– Én nem vagyok bátor, csak sajnáltam volna, hogy odavesszen. Hát odaúsztam. – Balázs Józsefet katonatársai cserbenhagyták.
Elégtétel-érzés tölt el bennünket. Mi így fizetünk!”
Lévai Jenő, a történész megállapítása szerint: „A Don mellett és Ukrajna más részén, 1942-43 telén kerek 40000 zsidó teljesített kisegítő munkaszolgálatot. Az 1939. évi II. t.c. 230. paragrafusa adott törvényes jogot erre a jogtalanságra. A fronton a két vonal között aknák lerakására és felszedésére, ellenséges tűzben tankcsapdák ásására használták fel a munkaszolgálatosokat. Ruházatuk hamar elrongyolódott, élelmezésük, amely egyébként is igen alacsony kalóriatartalmú volt a kerettisztek és keretlegények kezén elsikkadt. Egyszerűen ellopták. Előbb skorbut lépett fel a soraikban, aztán vérhasjárvány aratott. A tetvek kiütéses tífuszt terjesztettek. A korán beállott tél miatt s a nyári ruhában kivitt, s már a határon, a tábori csendőrök által kirabolt, teljesen elrongyolódott lábbelikkel mocsarakban és vízben dolgozó munkaszolgálatosok egymásután hullanak el. A bánásmód tipikusan fasiszta: gúzsbakötés, kikötés, télen vízzel való locsolás.
A Donnál az 1943. január 13-án történt frontáttörés után, a munkaszolgálatos századokat embertelen módon hajszolták hátrafelé. A 30-35 fokos hidegben, a csontvázzá fagyott, téli ruházat nélküli századok nagy része elpusztult. Kijev előtt és magában a városban a kiütéses tífusz tizedelte meg a megmaradt embereket. A közel 40000 munkaszolgálatosból végül is, 1943-ban összesen 8900 ember tért vissza.”
…Salamon Ernő nem volt a hazatértek között.
Tábori lapjai persze semmit sem sejtetnek ebből a szenvedésből. 1942. november 15-én a következőket írta feleségének: „Szívem szerelmem, boldog vagyok, nagyon boldog: megérkezett Tőled IX. 8-án kelt lapod. Mit kívánhatnék még? Hír van Rólad és itt van szememnek a kezed írása. Hogy tudsz ajándékozni! Köszönöm drága László [Sényi László] 10-i és 12-iki lapját is, a Jóskáét [Kéri József] is. Szívből kívánok minden jót szüleidnek, Tamásunknak, Virának, Lacinak [Simon László], de mindenekelőtt Neked, világom, virágom, Ernőd.„
Ezer kilométeres erőltetett menetelés után, szeptember 6-án egy Don vidéki faluba, Afanaszjevkába érkeztek. Ott kapott szállást a század. Utat építettek, bunkert és hidat.
Fussuk át a költő egykori munkaszolgálatos társának, dr. Popper Endre nagyváradi orvosnak számos értékes adattal teli válaszlevelét:
„Utat építettünk, »teknős széllel«. Mutatós út volt, amíg be nem állt az ősz. De amikor megindultak az esőzések, s tankok kezdtek dübörögni rajta, az út teljesen tönkrement. Minket okoltak érte. És elölről kellett kezdenünk mindent. Télen a hótakarítás volt az egyik legkellemetlenebb munka. Ugyanis mínusz 30 fokos hidegben és csontig hatoló szélben dolgoztunk. Nem engedtek be sehova melegedni. Sokan megfagytak. Salamon Ernő azonban elég jól bírta a hideget. Azt mondta, a gyergyói havasok edzették meg.
Kemény legény volt. És azok közé a bajtársak közé tartozott, akit csaknem kivétel nélkül mindenki szeretett a századnál. A hosszú menetelés alatt – Gomeltől Afanaszjevkáig -, nyugodtan mondhatom, túlzás nélkül, hősi dolgot vitt véghez. Fáradhatatlanul segített mindenkinek, néha két-három ember hátizsákját vitte, egészen addig, míg tönkre nem tette magát, és Kurszkba, ötheti menetelés után nélküle érkezett meg a század. Ebből az alkalomból tűnt ki, hogy mennyire szerette mindenki. Ugyanis sikerült rábeszélni a századparancsnokot, hogy küldjön valakit utána megkeresni. Egyedülálló eset a munkaszolgálat történetében! Megtalálták. Majdnem kétnapi késéssel érkezett meg, gyulladásos, feltört lábbal. Nagy öröm volt a századnál, és megengedték neki – különösen Miclea hadnagy hadakozott érte -, hogy amíg orvosi szempontból szükséges, az út további részét kocsin folytassa. Kocsin jött augusztus 22-től egész Afanaszjevkába való megérkezésünkig, szeptember 6-ig. Ez alatt az idő alatt is és később is, ha nem is testi erejével, mint eddig, de reményt nyújtó optimizmusával segített az embereken. Pedig emlékszem rá, ha bizalmasan beszélgettünk, hogy egyáltalán nem volt optimista. Nagyon reálisan ítélte meg a helyzetet, és az volt a véleménye, hogy minket nem a munkáért vittek oda, hanem hogy elpusztuljunk.
December vége felé történt. Egyik délután mesélte, hogy délelőtt már nem bírta a rettentő hideget, és nem törődve a halálveszéllyel, beszökött egy orosz házba. Itt ismerkedett meg egy nagyon szimpatikus, harminc év körüli orosz férfivel, akit a faluban „szapozsnyik”-nak – suszternek neveztek. Elbeszélgettek, és azt mondotta, szeretné, ha én is megismerkednék ezzel az emberrel. Annál is inkább, mivelhogy a suszternek foghúsvérzése volt, valószínűleg C-vitamin hiány következtében. – Segítenünk kell – mondotta Ernő. Egyébként az volt a véleménye, hogy ez az ember nem is suszter, hanem ide telepített partizán. … Annál is inkább jogos volt a feltevése, mert mi, egy-két betegen kívül, ilyen fiatal embert nem láttunk a négy hónap alatt ebben a faluban. Nekünk, orvosoknak kivételes esetekben jogunk volt orvosi ellátásban részesíteni a falu lakóit is – így akarták megnyerni az embereket -, de minden esetben engedélyt kellett kérni a századparancsnoktól. Miclea hadnagy engedelmével másnap Salamon Ernővel együtt vonultam ki munkára, és magamhoz vettem néhány C-vitamin tablettát. A délelőtt folyamán bementünk a suszterhez.
Egyszerű, szegényes, de ragyogóan tiszta orosz lakás fogadott. Huszonöt-harminc év körüli, igen barátságos fiatalember volt, aki láthatólag nagyon örült nekünk. Miután megvizsgáltam, és megállapítottam a súlyos vitaminhiányt, átadtam neki a C-vitamin tablettákat. Teát hozott és „borscst” hússal (honnan szerezte?). Aztán elkezdtünk beszélgetni. Ez nem volt egyszerű dolog. Mi elég keveset tudtunk oroszul, ő pedig egy szót sem tudott más nyelven. Mégis olyan türelemmel és sok fantáziával magyarázott, ha kellett, még rajzokkal is segített magán, hogy kezdtük megérteni egymást. Nagy optimizmussal beszélt a jövőről, a háború kimeneteléről, biztos volt a Don befagyása után meginduló szovjet offenzíva sikerében. – Győzünk – mondotta -, csak meg kell érnünk azt a napot… – Salamon Ernő elmondta neki, mi azt hallottuk, hogy Sztálingrádnál a németek győzelmet arattak. Igaz ez? – Nem hiszem – felelte. – Nekem más az értesülésem… – Miközben beszélgettünk, valaki elment az ablak előtt. Intett, hogy most hallgassunk. Pár percnyi várakozás után kinézett az ajtón az utcára, s mikor visszajött, mondta, hogy az illető elment, beszélgethetünk tovább. – Nem megbízható ember – mondta arról, aki elment. Akkor megkérdeztük tőle, hogy hát ki a megbízható a faluban? És ő felsorolta azt a három férfit, akiket a faluban mindenki ismert, s akikről mi úgy tudtuk, hogy a németek emberei: a „sztaroszta” – a falu bírája, a „magazioner” – a kolhoz raktárnoka és a „brigadéros” – a rendőr, aki többször feltűnő hangon szidott és durván meg is vert falubeli asszonyokat. Mi – bevallom őszintén – nagyon csodálkoztunk… Nem nagyon hittünk neki. Amikor elbúcsúztunk, ő a legbarátságosabban invitált, hogy menjünk el máskor is. Mikor kijöttünk tőle, nekem az volt a véleményem, habár nagyon érdekes volt a találkozás, mégis jobb óvatosnak lenni, hátha besúgóval van dolgunk.
Csak néhány hét múlva győződtünk meg róla, hogy a „szapozsnyik” az volt, aminek Salamon Ernő gondolta: partizán. Három hét sem telt el: a szovjet csapatok áttörték a frontot, és megkezdődött a fasiszta csapatok gyors visszavonulása. Mi is, akik körülbelül ötven kilométerre voltunk a fronttól, már első nap, január 13-án elindultunk nyugat felé, otthagytuk a falut. Bár maradtunk volna ott, ahogy a „suszter” tanácsolta! Induláskor feltűnt nekünk, hogy az a három ember, akit a barátunk mint megbízható embereket említett, s akikről mi úgy tudtuk, hogy kollaboránsok, jó utat kívántak, és ott maradtak. Mi pedig elindultunk a halálthozó útra. Február elejéig, Bjelgorodig voltunk együtt Ernővel.”
Megvolt tehát a lehetősége annak, hogy Salamon Ernő lemaradjon, és újdonsült orosz barátja segítségével elbújjon. Persze ennek a lépésnek nagy volt a rizikója. Mert hátha elfogják? A tábori csendőrök nem sokat teketóriáztak, azonnal lőttek. És vajon az új barát olyan helyzetben volt-e, hogy vállalni tudja egy szökevény bújtatását? Ne felejtsük, pár nap múlva már a front húzott át a falun. Meg aztán a volt munkaszolgálatos társak kivétel nélkül azt vallották, hogy Salamon Ernő mindenáron, bármilyen áldozatok árán haza akart jönni. „Hazamenni mindig lesz erőm” – ismételte többször is. Bizonyára úgy gondolta, hogy a nagy doni visszavonulás után a teljesen legyengült századot hazavezénylik.
1942. december 17-én küldte utolsó lapját Marosvásárhelyre.
A tábori lap immár nem magyar, hanem német nyomtatvány.
Feldpost – áll rajta és a címzésre szolgáló oldalon ott virít Hitler egyik propaganda mondata: „Was die Front opfert, dass kann überhaupt durch nichts vergolten werden. Aber auch das, was die Heimat opfert, muss vor der Geschichte dereinst bestehen können (Der Führer am 3. 10. 1941).” Azaz: Amit a front áldoz, azzal semmi fel nem ér. Ám a haza áldozathozatala is megállja a helyét a történelem színe előtt. Ugyanazon az oldalon, az „Ellenőrizve” bélyegző alatt Robert főhadnagy aláírása. A lapon pedig: „Kicsi kedvesem, már melegítenek a téli ruhák, hálásan csókollak értük s küldhetsz megint amit lehet és tudsz, de gond ne legyen belőlük. Egészséges, erős vagyok. Te vigyázol magadra? Ó, ha az én szívem érzése szerint telnek a napjaid! Az tart, hogy remélem, szépen, erősen élsz és megtalállak még. Írj. Úgy szeretnék még lapokat kapni Tőled. Boldog új éveket kívánok, Ernőd. Nagyon vágyom egy új fényképed után. Viráékat is milliószor csókolom.”
(Folytatjuk)