1943. január 13-án történt a frontáttörés a Donnál. Salamon Ernő századát, a 110/43-as századot rögtön útnak indították nyugatnak. Akiket az előrenyomuló szovjet csapatok utólértek, azok megmenekültek. Sokan a davidovkai kórházba kerültek, ahol meggyógyították, feltáplálták őket, és azután a hátországba szállították.

A voronyezsi áttörés után a fasiszta megszállók kiadták a jelszót a századparancsnokoknak: élve ne hozzanak senkit vissza. És a titkos parancsot szaporán teljesítették azokon a téli napokon. Így például a 101/3 század négyszázhúsz emberéből mindössze huszonhat maradt életben az ukrajnai munkaszolgálatból. A kivégzési módszerekhez tartozott, hogy éjjelenként a munkaszolgálatosokat kikötötték, és addig locsolták őket a 30 fokos hidegben, amíg jéggé fagytak. A munkaképteleneket és a betegeket a hóra fektették és takaróikat elvették. Sok századot a doni visszavonulás során átjátszottak az SS-rohamosztagosoknak, de előbb kirabolták őket. A lemaradó, beteg, elgyengült munkaszolgálatosokat ott helyben az út szélén agyonlőtték.

A 110/43-as században jobb volt a helyzet: különösen Danila Miclea hadnagy viselkedett igen derekasan az emberekkel. Sajnos a legyengült Salamon Ernő február első napjaiban egy fatális véletlen folytán Bjelgorodban lemaradt a századtól, és többedmagával a hírhedt Pomázy főhadnagy századához került. Pomázy István rendkívül szívtelenül bánt az embereivel. Tudjuk róla például, hogy amikor február elején Salamon Ernő azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy őrizze meg az ott írt utolsó öt versét, és hazatérése után juttassa el a feleségéhez, Pomázy határozottan visszautasította, megfenyegette és elkergette a költőt.

A század köteléke felbomlott. Tízes-húszas csoportokban úttalan utakon vánszorgott nyugat felé. Sem élelmet, sem gyógyszert nem kaptak. Kegyetlen, nehéz tél volt. Bjelgorod-Szumi-Lebedin-Romnyi irányába vonultak vissza.

Iktassuk ide Reisz Vilmos Ilonához írt válaszlevelét; a levél Hidasnémetiből érkezett, 1943. november 11-i keltezéssel.

„Nagyságos Asszonyom!

Kétségbeesett sorait nagy részvéttel olvastam. Ez a részvét akkor is kijárna fájdalmának, ha kérdezősködésére valami vigasztalót felelhetnék. Sajnos a valóság egészen szomorú. A körülöttünk lejátszódó tragédiák megkeményítették szíveinket, és elnézését kérem, ha nem tudom megtalálni a megfelelő hangot közölnivalómhoz.

Közléseim alapja nem közvetlen tapasztalatok. Ti. Ernő a visszavonulás első periódusában, éspedig január 29-én Bjelgorodban, 28 társával egyetemben (köztük Wagner Kálmán is), egy szerencsétlen véletlen folytán egy másik századba lett vezényelve és útnak indítva nyugati irányba. Mi a századdal febr. 6-án keltünk útra, és többé nem találkoztunk velük. Útirányunk nem mindenben egyezett az övékével, mert mi a Romnyi-Kijev direkt utat, ők a romnyi-nyezsin-kijevi irányt követték, és így elkerültük egymást.

A nagy népvándorlás utolsó kilométereit tapostuk a kijev-zsitomiri szakaszon, mikor egy nap elvonult előttünk a huszti zsidó század. Kölcsönös »Kik vagytok?« kérdezősködés után közölték velünk, mint vásárhelyiekkel a következőket:

Febr. 27-én a Nyezsintől keletre 7 kméterre fekvő Mihajlovka Sztári nevű községben egy parasztasszony, akihez beszálltak, sírva újságolta, hogy az udvaron fekszik egy zsidó munkaszolgálatos – holtan. Elhozták mellette talált írásait, leírták külsejét, megemlítették, hogy mellette volt az általuk olyan jól ismert vörös Arany János Összes Költeményei, zsebében halotti cédulája. Ezeket az írásokat átadták K.F.-nek, aki azonban a határvizsgálatnál már nem tudta átmenteni. Közölték neveiket, alantiak szerint, és elmondták, hogy ősi rítus szerint ők földelték el. Sírjának pontosabb fekvése fel van jegyezve, és naplója, ha haza tudja hozni, megkapható Dr. Adler besztercei orvosnál, aki nem tudom, hazatért-e már. További érdeklődésünk során kiderült, hogy szegény Ernő a láztól nagy betegen önkívületi állapotban érkezett egy nappal korábban erre a szállásra (akkor még nem sejtettük, hogy a kiütéses tífusz csíráit cipeljük magunkban), és itt érte a szomorú vég. Akik még ezen a napon látták, mondják, hogy lázas aggyal is még mindig verselt, és utolsó fellángolásait is, mint az úton annyi sokat, Ilonkájához intézte. Kérem az Isten, adjon erőt a kegyetlen valóság elviseléséhez, hazaérkezésünk után keresni fogjuk az alkalmat, hogy az együtt eltöltött 7 hónap alatti életéről elbeszélgethessünk.

Kezeit csókolja

Reisz Vilmos

Az informátorok:

Lefkovits Márton, Nyírbogát, Szabolcs vm.

Lefkovits Imre, Nyírbátor, Kossuth Lajos utca 34.

Salamon Bernát, Nyírbátor.”

A levelek, híradások nyomán most már összegezhetnénk: Reisz Vilmos levele szerint tehát Mihajlovka Sztáriban érte utol a vég Salamon Ernőt, Nyezsintől hét kilométernyire, kelet felé. Ámde ne feledjük: halálának körülményeiről Reisz által csak másodkézből értesültünk. (Hiába kísérleteztem, hogy kapcsolatot teremtsek a szemtanúkkal: 1976 májusában Nyírbogátra és Nyírbátorba írt leveleim felbontatlanul érkeztek vissza, borítékjukon a pecséttel: Címzett ismeretlen.) Mégis, kiindulópontként a költő sírhelyének felkutatására talán ennyi is elég. Pontosan tudom: Nyezsin a kijev-moszkvai vasútvonal mellett fekszik, 141 kilométerre Ukrajna fővárosától, északnyugati irányban. Nem lesz nehéz megközelíteni. Különösen, ha az Ukrán Írószövetség kocsija is ott vár majd a hotel előtt. Hajnalban már ott leszek Kijevben.

A másfélmilliós főváros még szendereg. A hajnali derengésben a város egyetlen összefüggő sejtelmes sziluettnek hat. A szürke fátyolból nehezen bomlanak ki a belváros hatalmas épületeinek vállai. Vajon hol vannak a hidak? Vajon a Szent András templom tornya-e ez, amely amott az ég felé ágaskodik?

A Teatralnyij Hotelben kapok szállást, IV. emelet, 402-es szoba.

Leverten álldogálok az ablak előtt – zuhog az eső. Hogyan indulok el ebben az őszi szomorúságban, nedvességben? Lepihenek. Álmomban kusza térképet látok, régi élmények szorongatnak, újra Mauthausenben vagyok, és mind futnék, menekülnék valahova, de nem visznek a lábaim…

Amikor fölébredek, szinte nem ismerek rá az utcára. Kilenc óra lehet, elállt az eső, szétfutottak a felhők. Felkattintom a rádiót. A bemondó napos időt jósol Kijev térségében. Izgatottan telefonálok az Írószövetségbe.

– Igen, értesítettek Bukarestből az érkezéséről – hangzik a kagylóból. – Jöjjön, várjuk. Ordzsonikidze utca 2.

Nincs messze. Fél tízkor már ott ülök az Írószövetség tanácskozótermében. Velem szemben Igor Petrovics Kazimirov, a külföldi ügyekkel foglalkozó titkár. Joviális, negyvenöt körüli ember. Mellette a mozgékony, magas termetű Sztanyiszlav Vladimirovics Telnyuk. Pillanatok alatt megérti, miről van szó. Telnyuk halkan megjegyzi: „Nem ön az első, aki Ukrajna földjét járja ilyen céllal”…

A két író tisztelettel forgatja Salamon Ernő összegyűjtött verseinek vaskos kötetét. Hosszasan nézik a költő fényképét. Aztán Telnyuk hirtelen felkapja a telefonkagylót: „Hívom Kozarikot. Dmitro Kozarik – int felém – ilyenszerű kutatásokban specializálta magát.” Pár szó hangzott el a telefonban. „Kozarik majd fölkeresi magát” – teszi le a kagylót Telnyuk. Valóban, már másnap este fölkeresett: és micsoda meglepetést tartogatott számomra!

Miután megállapodtunk abban, hogy másnap Igor Kazimirov autón kivisz Nyezsinbe, elköszöntem tőlük, és elindultam a Volodimirszka úton levő Ukrán Történelmi Múzeum felé. Ott Ivan Csernyák történészkutató készségesen felkísért az emeletre, a második világháború dokumentumai közé. Az egyik falat hatalmas katonai térkép borítja. A városok, falvak mellett pontos dátumok jelzik, hogy melyik mikor szabadult fel. Egybevetem Salamon Ernő visszavonulási útjának hozzávetőleges dátumait a szovjet hadsereg és a partizánalakulatok felszabadító hadműveleteit. Az egybevetésből kiderült, hogy a szabadság sokszor kísérteties módon úgyszólván a költő nyomában járt. Volt olyan helység, ahol nem napok, hanem szinte csak órák választották el a költőt a felszabadulástól…

Nézem a térképet. 1943. Január 12-én éjfélkor a doni halálkanyarban megkezdődött a Második Magyar Hadsereg voronyezsi katasztrófája. A hírhedt Cramer hadtesttel a hátuk mögött a horthysta seregek döntő vereséget szenvedtek (130000 honvéd pusztult el itt vagy esett fogságba.)

Afanaszjevkát keresem. Nincs a térképen. De pontosan megtalálom a vidéket, ahol Salamon Ernő százada dolgozott; január 19-én szabadult fel. Dr. Popper Endre tanúsága szerint a költő február elején még Bjelgorodban volt; a katonai térkép adataiból kitűnik, hogy a szovjet csapatok már február 7-én elérték Bjelgorod térségét. És így tovább… Az előrenyomulás határozott, megállíthatatlan, de szeszélyes volt. Az őszi esőzések beállta előtt, pontosabban 1943. november 6-án reggel a szovjet csapatok végül felszabadították Ukrajna fővárosát, Kijevet.

Hallgatom Ivan Csernyák történész szavait. Az ukrán falvak és városok egy részét – számuk sok százra tehető – a partizánok jóval a hadsereg érkezése előtt felszabadították.

Nem tudom levenni a tekintetem a térképről. Ha ez a hatalmas vörös ék beéri a költőt – életben marad. Pár lépésnyire volt a szabadságtól, de ő csak gyalogolt, vánszorgott, ment a visszavonhatatlan végzet felé…

(Folytatjuk)