Jóna Dávid: Szavamon fognak
Azt mondta, hogy szavamon fog, és én vizuális típus vagyok, elképzelem, ahogy kapaszkodik a z betűmbe, rácsimpaszkodik a g betű alsó gömbjére, vagy esetlegesen felül a m betű felső nyergére, hogy fogja a szavam, miközben én már sok újabb szót keletkeztetek, állítok hadrendbe, vagy engedek szabadon bóklászni, mikor hogy, ahogy a szent dramaturgia épp megkívánja, vagy éppen ültetek be egy könyvbe, hogy majd kötve-fűzve adhassam kézbe, hogy a lányom arcán láthassam azt a bujkáló büszke mosolyt, amit mint a sün, elteszek a hideg napokra, majd ezekre gondolok, ha épp felteszem a kérdést, hogy minek ez az egész, mintha tehetnék mást, mintha tehetném másképpen, pedig nem, persze ez nem valami missziózás, küldetéstudat, vagy miféle, csak egy megmagyaráztathatatlan késztetés, amit épp próbálok megmagyarázni, a mindenséget versbe venni, holott magamnál tovább tényleg sosem jutottam, de mondjuk az is valami, utazás az én középpontja felé, találkozás önmagammal, egyfajta szellemi passziánsz, tükör, játék, s mindezek egyszerre, és ebben a zavaros, sűrű szeptemberben próbálok úgy sodródni, hogy túlélhessek, mert sokunkban ez az alapösztön, ezért szaporítom a szót, mert a szószaporítás is egy mesterség, valaki azt mondta, hogy királyul festek, mint költő, s ez már rilkei magasságok képzavara, miközben elképzeltem, hogy festenek a királyok, versképeket festenek, de persze nem kell mindent szó szerint érteni, hagyni kell, tudni kell elengedni, csak érezni, érezni belőle valamit, ahogy kihordjuk a lelkünk bánatát, látható és láthatatlan módon, szekírozni ezzel senkit sem szabad, legyünk magunkkal megbocsájtóak, hogy másokkal is azok lehessünk!
Forrás: szerző FB-oldala