Indulunk Nyezsinbe. Már bent ülünk a kocsiban, amikor hirtelen elhatározással megkérdezem Ivan Kazimirovot, megtekinthetnénk-e előbb Bábij Járt.

– Persze, nincs messze – jön a válasz. Hogyhogy nincs messze? – villan fel bennem a kétkedés. Képzeletemben a tömegsír valahol kint van, távol a várostól.

Jogos lehet a kérdés, hogy miért ez a kitérő. Ám itt, Kijevben, nem lehet a múltat kutatni, a háborút, a fasizmus borzalmait idézni Bábij Jár nélkül.

Átmegyünk a zsitomiri kapun, déli irányba tartunk. Sűrű forgalmú kijevi utcák, modern városkép. Egyre várom, hogy gyérüljenek a házak, kiérjünk a városból. Egy lejtő után szép csöndesen megállunk. – Ez az – mondja Kazimirov. Körülnézek: a város beérte és jóval túlhaladta ezt az egykor elhanyagolt peremrészt. A háttérben emeletes házak sora: a szerecki negyed. Mintha egy városi liget, vagy kisebb park közepén állnék. Az országút aszfaltjának szürkéje metszi át az őszi színekben pompázó pázsitot. Gazdagon zöldellő fű, lehullott levelek, itt-ott benőtt árok és balra, körülbelül húsz méterre az úttesttől egy szabálytalan formájú gránitkő, rajta, körülötte virágok. Óvatosan lépek Bábij Jár földjére: félig elhamvasztott holtak, csontok, sírok fölött járok. 1941. szeptember 29-én itt végezték ki Kijev zsidó üldözötteit. Majd a környék fogolytáboraiból hajtották ide a szovjet hadifoglyokat és pusztították el. Olvastam a gránitkőbe vésett szavakat: „Itt emelnek emlékművet azoknak a szovjet állampolgároknak az emlékére, akiket 1941-1943-ban, Kijev ideiglenes megszállásának éveiben a fasiszták ezen a helyen meggyilkoltak.”

Vlagyimir Bjelik, a gépkocsivezető töri meg a csendet:

– Amikor én gyermek voltam, egy mély vízmosás s egy homokbánya volt itt. Lukjánova, Kureknyovka és Szereck között terült el. Szakadékos volt a part.

Most se vízmosás, se szakadék, alig-alig látszik egy-egy mélyedés. Emberi holttestek töltötték fel. Megrendítő bevezető volt ez a nyezsini úthoz…

Ellenkező irányba fordulunk, észak felé. Keresztülvágunk a városon, átmegyünk a Dnyeperen. Már a csernyigovi főúton robogunk. Innen 130 kilométer Nyezsin. Ragyogó autósztráda. Az út két szélén fiatal fenyőerdő.

Kérdések kavarognak bennem. Salamon Ernő ugyanezen az úton haladt? Nem, ő más irányból, északról, Repki, Csernyigov felől közelítette meg először a várost. És másodszor? Ki tudná megmondani?

Újra fellapozom a naplóját.

„Július 20. Reggel hatkor indulunk. 27 kilométert teszünk meg. Repkibe érünk. Csodálatos szépségű tóban fürdünk… Repki neve kellemes képzettel marad meg bennem. A szép tiszta tó s egy kedves kisgyerek, olyan, mint Ilonka gyerekei, egész iskolányi családunk.”

„Július 21 … Feltűnik a látóhatáron Csernihov, amelyet az oroszok Csernigovnak ejtenek. Fehér görög templomokat láttat a hegyoldalon szemem szépségre és harmóniára éhes nagyon gyötört testemmel. Négykézláb vánszorgok be a városba. De a lelkem egyenesen és frissen issza az elsőnek látott szovjet város nyújtotta benyomásokat. A piacot, ahol egymás mellett áll ötven-hatvan asztal. Főterén barátkoztak, iddogáltak a testvérieskedést mindig imádó oroszok. Gyönyörű épületek szakszerűen felépítve. Ez se lehetne ott, ahol magántulajdon van. Ép templom. Égett romok, száz meg száz ház. Végül egy liget, és újra ágy a földön. Közlik velünk, hogy aki valamit vesz, kivégzik…”

„Július 26. Dremáljovkától 32 km után Nyezsin. Egy volt szovjet kaszárnya mozijában szállunk meg. Irtózatos mennyiségű ürüléket takarítunk el…”

„Július 27-28-29. Pihenő. Elkezdem a naplót.”

Tehát arrafele menet négy napig volt Salamon Ernő Nyezsinben. S visszafelé jövet? Ki tudja? Hiszen huszonöt éve nyugszik itt valahol Nyezsin mellett…

Sorba magunk mögött hagyjuk a sok urbánus vonást hordozó szép, tiszta falvakat. Provari, Kalinkova, Szkibin, Zákázje. Itt lépünk be a csernigovi tartományba. Aztán Kalita Szciráj, Erkov, Garbuzin, Kozolec és Korti.

Megállunk. Itt Korti falu határában tér be jobbra az út Nyezsin felé. Kiszállok. Éles kanyar. Jelzőtáblák. Elszórt tanyák. Kétpercnyire van ide az első ház. Az udvaron egy bicegő bácsika foglalatoskodik. Megszólítom.

– Nem, a háború idején nem laktam itt, hanem valamivel lennebb, a faluban – mondja. – Nem is lehetett itt lakni. Mert ezen az úton vonultak végig a seregek, itt hajtották a foglyokat, a zsidókat. Táborhely volt, pihenő. Sok ember van itt a környéken eltemetve.

Valószínűleg ők is ebben a kanyarban táboroztak le. És itt tudták meg a valóságot is. Ugyanis mindaddig abban reménykedtek, hogy Kijevbe, vagy legalábbis Kijev környékére viszik őket. Az útirány is ezt jelezte: Repki – Csernyigov – Korti nyílegyenes vonal dél felé, Kijev irányában. De Repkinél, itt ezen a helyen, ahol most állok, még ez a kis remény is szertefoszlott, amit magukban hordtak. Nem Kijev, tehát délnyugati irányba mentek tovább, nem ezen a vidéken táboroztak le, hanem egy éles kanyarral Nyezsin, tehát kelet felé tértek. Ez pedig végső soron a Don-kanyart jelentette.

Továbbindulunk. Hullani kezdett a szapora ősi eső. Párafelhők libegnek a mezők fölött. Harminc perc múlva befutunk Nyezsinbe. Kisváros, kopottas öreg helység, sok új házzal, néhány szép középülettel.

A városi szovjet épületében Szvicsenko kultúraktivista fogadott, aki már ismerte jövetelem célját abból a levélből, amelyet néhány hónappal előbb a nyezsini szovjetnek írtam.

– Nyezsin mellett soha nem volt egy Mihajlovka Sztári vagy ehhez hasonló nevű helység – mondja sajnálkozással a hangjában.

– Sem település? Sem negyed? Sem tanya?

– Nincs – feleli határozottan. – Jól ismerem a környéket. Természetesen utánanéztem a helységnévtárunkban is. Sem a rajonban, sőt az egész csernyigovi oblászban nem leltem rá egy ilyen nevű községre. De még sokan emlékeznek itt a munkaszolgálatosokra. Barakkokba és elhagyatott laktanyákba szállásolták be őket. Valószínűleg elosztó központ volt a város, mert sok ezer munkaszolgálatos vonult át rajta kelet felé.

– Megvannak a barakkok?

– Nincsenek. Csak a sírok.

Elindulunk. Még mindig hull az eső, lassanként sötétedni kezd. Megállunk a város keleti peremén. Inkább csak mező, rajta elszórtan egy-egy új ház. Fiatal nyírfaligethez érünk.

– Az ott egy közös sír – mutat a fák felé.

Lefényképezem a helyet. Aztán lehajolok, és egy marék földet veszek fel. Elviszem Ilonának. Tudom, Salamon Ernő nem itt fekszik. Az ő magányos sírja máshol van. De hol? Hisz még a falu neve is az ismeretlenségbe veszett…

Szótlanul ülünk az autóban.

Az úton visszafelé egyre hevesebben kergetik egymást a gondolataim. Munkaszolgálatos társa, Reisz Vilmos – jóllehet nem volt jelen a halálánál – azt állítja, hogy Nyezsin mellett halt meg, de nem Mihajlovka Sztáriban, hiszen ilyen nevű helység – mint most megbizonyosodtam – nincs is Nyezsin közelében, vagy pedig lennie kell, mégis létezik valahol, innen messzi távol egy Mihajlovka Sztári.

Késő este lett, mire hazaértünk. Nehezen sikerült a lesújtó élménytől magamhoz térnem. Két szobatársammal, az oroszul kitűnően beszélő Pascaru mérnökkel és Stoicescu Marin nyugalmazott tábornokkal együtt épp levegőzni indultunk, amikor megszólalt a telefon. Dmitro Kozarik jelentkezett.

– Öt perc múlva ott vagyok magánál. Várjon meg. Fontos mondanivalóm van.

Pontos volt. Valósággal berobbant a szobába. Hatvan év körüli, alacsony termetű, nagyon élénk szemű ember. Hóna alatt egy ukrán enciklopédia, egy helységnévtár és egy kitűnő térkép. Otthonosan nyomban kiteregeti a kincseit az asztalon, és magyarázni kezd.

– Mostanáig dolgoztam. Felkutattam mindent ezért a Mihajlovka Sztáriért. Mert én ki se tettem a lábam Kijevből – villantotta rám tréfásan a szemét -, hogy megállapítsam, Mihajlovka Sztári nincs Nyezsin mellett.

– Sajnos ezt most már én is tudom. De vajon létezik-e egyáltalában egy ilyen nevű helység Ukrajna területén?

– Nos, én is ezen a nyomon indultam el – válaszolja az író. – Azt mondtam magamban: az emlékezet csalhat. Különösen a háború s a kemény tél fergetegében. Lehetséges, hogy a kivégzés helyét – hisz ez volt a fontos! – a munkaszolgálatosok pontosan megjegyezték. De hogy melyik város mellett fekszik Mihajlovka Sztári, azt eltévesztették. Elkezdtem hát keresni Ukrajna sok-sok ezer helysége között ezt a nevet.

– És megtalálta?

– Igen. Ezért szaladtam ide – és már tolja is felém a vaskos helységnévtárat meg a térképet.

„Sztárája Mihajlovka, Zenykovszki rajon, Poltávszki obvlaszt” – olvasom. Rögtön a térkép felé nyúlok. Hol van ez a Zenyovszki rajon? Mert ha mondjuk valahol lent délen, ahol soha munkaszolgálatos nem járhatott, vagy elérhetetlenül messze Bjelgorodtól, akkor ez a feltevés egy csapásra elesik. De nem így van. A Kozarik által felfedezett Sztárája Mihajlovka pontosan a visszavonulás útvonalába esik. És szerintem ez döntő érv. Bjelgorodtól – ahol legközelebbi barátai Salamon Ernőt utoljára látták – ez a „Mihajlovka Sztári” körülbelül 280 kilométerre található, közvetlen Zenykov szomszédságában.

Vita kerekedett a szobában. A kérdés az volt, hogy vajon egy munkaszolgálatos megtehetett-e körülbelül 500-600 kilométert január közepétől február utolsó hetéig, méteres hóban, 25 fokos hidegben, a Don-kanyartól Nyezsinig. Pontosabban: ha Salamon Ernő 1943. február elején Bjelgorodban volt – márpedig ott volt! -, akkor lehetett-e február 26-án Nyezsin mellett? Vagy pedig csak a Zenykov szomszédságában levő Sztárája Mihajlovkáig jutott el?

Kozarik szerint lehetséges egy ilyen erőltetett menetelés, de nem valószínű. Stoicescu Marin véleménye az, hogy ennek még a lehetősége is ki van zárva. Hiszen azon az útvonalon nemcsak munkaszolgálatosok vánszorognak nyugat irányába, hanem a partizánok által szüntelenül nyugtalanított német és magyar seregek is arra özönlöttek vissza; és kétségkívül az övék volt az elsőbbség. Tehát a munkaszolgálatosok vagy mellékvonalon, vagy kitérő utakon vonulhattak vissza. Márpedig egy ilyen útvonal még nehezebb, még kimerítőbb, tehát sokkalta kisebb távot lehet megtenni. Így feltehető, hogy Salamon Ernő nem jutott el Nyezsinig, hanem a Zenykov mellett fekvő Sztáráj Mihajlovkában végezte be az életét.

– Nos, én vállalom, hogy elmegyek Zenykov mellé – pattant fel ültéből Kozarik. – Ez ide Kijevtől körülbelül 400 kilométerre van. Házról házra járom majd a falut. Van egy fényképe a költőről?

– Igen, itt a könyvben – nyújtottam feléje a kötetet.

Egyetlen erélyes mozdulattal kitépte Salamon Ernő fényképét.

– Magamhoz veszem és megmutatom mindazoknak, akik 1943 telén ott voltak a faluban. Maga pedig addig próbálja földeríteni otthon, hogy meddig juthatott el Salamon Ernő. Hosszadalmas, aprólékos kutatómunka ez. Tapasztalatból tudom. De ha mindketten belefekszünk, az eredmény nem maradhat el.

Felemelte a poharát, de nem koccintott, hanem kézfejével megérintette az enyémet:

– Salamon Ernő emlékére.

Hálával mondtam köszönetet Dmitro Kozariknak. Ő ígéretet tett, mihelyt rábukkan az első nyomra, azonnal értesít, hogy akkor majd a költő feleségével együtt közös erővel fejezzük be vállalkozásunkat. Azzal az érzéssel váltam el tőle, hogy a legjobb kezekbe került az ügy.

Szilárdan hittem, hogy Salamon Ernő halálának huszonötödik évfordulója előtt megtaláljuk azt a hantot, amely a költő porladó hamvait takarja.

Addig azonban marad a legenda. Mert az az ember, aki körül életében soha nem gomolyogtak különös történetek, aki rövid pályafutása alatt mindig a valósághoz, az élet hétköznapjaihoz tapadt – az halálával beleolvadt a semmibe, észrevétlenül tűnt el erről a földről, amely mindvégig oly rettentő mostohán bánt vele. Mintha halálával töredékben maradt utolsó versét akarta volna példázni:

Az életem hátam mögé
Hányom, ne lássam, ne szeressem,
egye meg méh, legyen ködé,
megszemeltessék, elszűressen.

Ám élete nem lett ködé – fényes csillaggá lett, az embereké lett, örökkévaló lett.

Messzi, jeltelen sírján pedig minden tavaszon kivirulnak a szegénység virágai: a margaréta, szárnyas sóska, fecskeposta, hogy hirdessék a megújulást – a halhatatlanságot.

1967 novemberében

Röviddel az ünnep előtt, amikor Gyergyószentmiklós, hűséges fia halálának negyedszázados fordulóján szoboravatásra készülődött, levél érkezett a Szovjetunióból.

„Tisztelt Dános Miklós!

Levelére válaszolva tájékoztatom a költő Salamon Ernő pusztulásával és sírhantjával kapcsolatos kijevi kutatásaink fejleményéről. A RATAU egyik fotoriporterével, Pjotr Szavics Kekalóval kiutaztam Poltava tartományba (Ukrán SZSZK), abba a Sztárája Mihajlovka nevű faluba, amelyről Önnek beszéltem.

Ott megtaláltuk a pontos helyet, ahol Salamon elvtársat agyonlőtték, valamint fennmaradt sírját. A sírt Rjabokony Okszana Szavics kolhozparasztasszony és Homenko Grigorij Sztyepanovics kolhozparaszt (76 éves) mutatta meg nekünk. Utóbbi itt is temette el 1943 szeptemberében.

Erről hivatalos okiratot készítettünk, és lefényképeztük a költő főbelövésének helyét és a sírját (Er. Salamon).

Kérem, közölje mindezt a költő feleségével, Huszár Ilonával.

Várom meghívását, hogy tudományos előadás keretében számoljak be a felfedezésről.

Elvtársi üdvözlettel – Dmitro Mihajlovics Kovalenko-Kozarik

Kijev, 1968. Január 16.

(aláírás)

Címem:

Kijev, Lenin út, 68, 58. Lakás

Kovalenko-Kozarik Dmitro Mihajlovics

Ui.

Ha módjában áll, küldje el Salamon Ernő harctéri naplóját

és halála előtt írt verseit.

D.K.”

(…)

1968 márciusában

1. Gergely Tamás:
   2022. január 7. 16:49

   Babij Jar is az emberiség szégyene. Sajnos, sok babijjar volt-van