Egy holland úr elutazott, és lakásában magukra hagyta oroszlánjait. De miután nem gondoskodott baráti fenevadjainak táplálékáról, a szomszédok bömbölésre lettek figyelmesek.
Előbb etették a vadállatokat, majd értesítették a közeli állatkertet. Így az oroszlánok története happy enddel végződött.
Az oroszlánok hozzámentek a gazdag állatkerthez, a gazdag állatkert karjaiba zárta az oroszlánokat.
A történet arról is nevezetes, hogy csak romantikus hősök, talpig emberek és fülig jóindulatú oroszlánok szerepelnek benne.
Még az elfoglalt, elutazó úrnak is adhatunk irodalmi menlevelet. Talán árva unokahúgát házasította ki, vagy egy jótékonysági egylet választotta meg elnökének. Nem tudjuk: én legalábbis az utóbbi felé hajlok.
A magasztos cél az oroszlánok elhagyását – ebek harmincadjára vetését – megmagyarázza.
Az unokahúg különben hajánál előrángatott megoldás. Ha lett volna ilyen rokon, úgy rég oda kellett volna adni az oroszlánoknak. Ez ősi keresztény hagyomány. A jótékonyság is megmaradt volna és az oroszlán is jóllakott volna.
Ennyi humánus hős közül emeljünk ki még egy tényt, ami a holland törvények nagyvonalúságára vall. Bárkinek joga van oroszlánt tartani. Ez tulajdonképpen egy különleges emberi jog. A törvény nem szól belé, hogy ki milyen menazsériát szervez otthonában.
Uramisten: hol vagyunk még ettől a megvalósítástól! Amikor a helyi néptanács a kecskét is rossz szemmel nézi az erkélyen, nem beszélve a hízott disznóról, melyet – állítólagos kellemetlen szaga miatt – igyekeznek kitiltani a város belterületéről…!
Nos: ezeknek felelem, hogy Hollandiában oroszlánt is tarthat egy-egy ötletes állampolgár.
De nem is az oroszlántartás lehetősége lelkesített fel: mi még nem jutottunk lelki fejlődésünkben odáig…
A tanulságos kérdés az: miért tart egy holland úr oroszlánokat a lakásában? Nyilván nem a betörők ellen. És nagybátyját sem veti eléjük, akitől számottevő vagyont örökölhet.
A holland úr minden valószínűség szerint saját céljaira, saját lelki szükségleteire tartotta az oroszlánokat. Szerette a fenevadakat, és azok is szerették őt. Megszelídültek. Kezesekké lettek, meghálálták a gondoskodást.
Csak aki már tartott oroszlánt a lakásán, tudhatja, milyen hálás lehet egy-egy oroszlán…  A holland úr minden bizonnyal játszott velük, becézte őket, beszélt hozzájuk.
Ők voltak a barátai, de az is lehet, hogy hűséges rokonai – valami ismeretlen árvaság gyógyítói.
Egyébként nap mint nap olvasom, hogy egy-egy meglett ember a gyereknek kijáró szeretetet valami meghökkentő lényre sugározza. Cibetmacskára, krokodilusra, oroszlánra.
Az emberek ugyanis szeretni akarnak, és részesedni kívánnak a szeretetben.
Talán vannak a világnak olyan helyei, ahol erre a célra az oroszlántartás mutatkozik legkönnyebbnek.
Itt nem létezik a házasodás kusza társadalmi kérdése, nem ismeretes a gyermeknevelés kockázata és felelőssége.
Az ember szeretetigénye és a szelíd, barátságos környezet vágya sugárzik a fenevadakra.
Persze, sajátságos világ az, ahol egy oroszlán a leghűségesebb barát.
De ezt ne kutassuk, mert meghaladja fölfogó képességünket.
Annyi bizonyos: a kaland igazi szenvedője nem az üvöltő oroszlánfamília, hanem a gazdag úr.
Aki ezentúl oroszlánokkal sem oszthatja meg magányos gondolatait.

Megjelent A Hét III. évfolyama 1. számában, 1972. január 7-én.

Forrás: ujhet.com