…Kettős életet él, mint különben ebben az életkorban a legtöbb gyermek. Vidáman kúszik a legmagasabb fa tetejére; amikor elcsípi a csősz, keményen állja az ütlegeket, de barátait nem árulja el. Szembeszáll a nála erősebb tanulókkal, egyiknek beveri az orrát. Amikor felelnie kell tettéért, színészies szónoklatba kezd: „Még a féreg is, kit lábbal tapodnak, felgörnyed önvédelmére …” Pajtásaival titkos társaságot alakít, amelyben mindenki romantikus álnéven szerepel; az egyiket Rinaldo Rinaldininek hívják — ő Becskerekivel, a gavallér betyárral azonosul, akit egy Vörösmarty-versből ismer. Üjra szívesen játszik, szívesen kóborol a határban, kiderül, hogy mégiscsak kitűnő dobó, ha balkezes is. Aztán egyszerre, minden megmagyarázható ok nélkül, otthagyja az ugri-bugri társaságot, s ha a többiek utánamennek, hogy visszahívják, sötét arccal, szinte megsértődötten néz rájuk. Felettük állónak érzi magát, s tán restelli is, hogy az imént még közöttük szaladgált. Még nincs tizennégy éves, és már egy Erklärung dei Logik und Metaphysik-et lapoz, majd különböző természettudományi és földrajzi és történelmi könyvet, legtöbbjét németül és latinul. Theophrastus jellemrajzait és Cicero szónoklatait olvassa, nyilván ezek hatása alatt mutatkozik antik jellemnek, egyelőre csak a csőszök és kofák zsarnokságával és egy közelgő bikával szemben. Franciául tanul. Olvas és ábrándozik. Természetesen arról ábrándozik, amiről olvas: a szerelemről és a hazáról, azaz a szabadsághősökről, akik századokon át oly önfeláldozóan s oly hasztalan próbálták a haza szabadságát kivívni. Példaképet keres. Szerelmének könnyen, az első körülpillantásra talál eleven tárgyat, az ilyesmi nem szokott nehezen menni… Gyönyörűen ír, kitűnően szavai, csak az énekkel van változatlanul baj, a hang egyre az orrán át jön ki, füle viszont változatlanul nem akarja bebocsátani a finomabb hangokat; noha az atyai áldozatkészségből zongorázni is tanul.
„Magaviseletében rendes, szorgalmában kitűnő tanulónak bizonyult” — mondja róla tanárja, a derék Koren. Az ifjúnak azonban itt is lelkes pánszlávokat sikerült kifognia. Ezek agitációja sincs hatás nélkül. Egyikük tüzes beszéde után az ifjú is úgy tűzre lobban, hogy így kiált fel társai közt, épp egy kukoricatörésen: „a tótok közt egy becsületes ember sincs!” Nem nehéz meglátnunk, hogy ez nem egy népnek szól, hanem egy kényszernek: annak, hogy meg akarták akadályozni, hogy maga válasszon magának népet. Aztán szabályos „nemzetiségi dühbe” esik. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: VIZEN

Beszélgetnek sajkámmal
A fecsegő habok;
Feszítem a lapátot,
Hogy szinte izzadok.

Anyám, ha mostan látnál,
Tudom, hogy mondanád:
„Az istenért… ha feldőlsz…
Nem féled a halált?”

Apám, ha mostan látnál,
Tudom, hogy mondanád:
„Az ördög hurcol arra,
Szaggatni a ruhád.”

Dunavecse, 1844. április-május


A FALUBAN UTCAHOSSZAT…

A faluban utcahosszat
Muzsikáltatom magamat;
Tele palack a kezembe’,
Táncolok, mint veszett fene.

Huzd rá, cigány, siralmasan,
Hogy magamat kisírhassam,
De majd ott az ablak alatt
Húzzatok valami vigat.

Ott lakik az én csillagom,
Az én bujdosó csillagom,
Aki tőlem elbujdosott,
S világát mással éli most.

Hej cigányok, itt az ablak:
Most a leges-legvigabbat!
Ne lássa az a csalfa lyány,
Hogy búsulok csalfaságán.

Dunavecse, 1844. április-május


DEÁKPÁLYÁM

Diligenter frequentáltam
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált mégis
Sok szamár professorom.

A poesisból is ebbe
Estem inter alia;
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.

El sem obliviscálnak, mert
Ha occasióm akadt:
Kutyáliter infestáltam
E jó dominusokat.

Egynek plane… no de minthogy
Szerelemhistória,
Talán jobb lesz in aeternum
Sub rosa maradnia.

Csak denique mi közöttünk
Sine fine folyt a per,
S consilium abeundi
Lett a vége breviter.

Ergo mentem, és vagáltam
A hazában szanaszét;
Verte tandem a bal combom
Kard… azaz hogy panganét.

Dunavecse, 1844. április-május


AZ ÉN TORKOM ÁLLÓ MALOM…

Az én torkom álló malom;
Úgy őröl, ha meglocsolom.
Árva szívem a molnárja,
Bánatot hord garatjára.

Az én feleségem torka
Valóságos pergő rokka;
Hej az én jó feleségem
Pörpatvart fon azon nékem.

Zúg, ha őröl, zúg a malom…
Csak hadd zúgjon, locsolgatom;
Zúgjon, zúgjon – ne halljam meg,
Hogy kincsem rokkája pereg.

Dunavecse, 1844. április-május