…A … gazdag fiút otthon a nyomor várja. Egy világ dőlt össze. Petrovics István tönkrement — egy-két hónap leforgása alatt úgy, hogy a készséges pénzkölcsönzőnek egy fillérje sincs, a többszörös háztulajdonos feje fölött tető sem maradt. A házat, tanyát, állatokat elvitte a Duna tavaszi áradása. A család a szomszédokhoz szorult. Az ercsi bérletet egy sikkasztó vitte el, a kölcsönbe adott pénzeket a rokonok és jóbarátok. A törekvő vállalkozó csak szerezni tudta a pénzt, megtartani nem; hiszékeny és segíteni kész; lelkében sohasem vált gazdaggá.
A megrázkódtatás a fiút legérzékenyebb korában éri. Aszódról távoztában még a vagyonos gyermekek öntudatával és biztonságával nézi a jövőt… S otthon semmi remény, mert semmi lehetőség, hogy tovább tanulhasson; az apa őt is, akár öccsét, mészárosságra akarja fogni. Ám ő — beoltva már a teljesebb, a szabadabb élet a nagyratörekvés mérgével — ellentáll a nyomornak. Színészetről szaval; ha másképp nem megy, hát beáll katonának… Megkapta, amit az ember a gazdagságtól kaphat: az érzést, hogy joga és igénye lehet a legmagasabb dolgokhoz. A szegénység iskolájába akkor kerül, amikor az már nem megalázkodásra, beletörődésre, szolgai törtetésre, hanem dacra, harcra, az emberekhez méltó, mert csak elvesztett jogok kivívására ösztökéli é lelket. És lázadásra. Az uralkodó osztályok legveszedelmesebb ellenségei a rang- és lehetőségvesztettek. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: SZÍNBÍRÁLAT

Hogy játszottak? ne is kérdezzétek!
Vétek volt ma őket nézni, vétek.
Ily kontárkodás mégis gyalázat;
Csaknem megszalasztották a házat.
Semmi tűz egyben sem, semmi lélek!
Mint fajankók, úgy álltak s beszéltek.
A darab is rosz, silány végképen,
Untató a legnagyobb mértékben.
Ásitottam, hányat és minőket!
S oly sötét volt, tán világ sem égett.

*

(Hol maradhatott az a kislyány? hol?
Üres volt, amelybe jár, a páholy.)

Pest, 1844. június


ISTVÁN ÖCSÉMHEZ

Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
Mondjátok-e, ha estebéd után
Beszélgetéstek meghitt és vidám,
Mondjátok-e az est óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit csinál?
És máskülönben hogy van dolgotok?
Tudom, sokat kell fáradoznotok.
Örök törődés naptok, éjetek,
Csakhogy szükecskén megélhessetek.
Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
Az emberekben: jégre nem viszik.
Mert ő becsűletes lelkű, igaz;
Azt gondolá, hogy minden ember az.
És e hitének áldozatja lett,
Elveszte mindent, amit keresett.
Szorgalmas élte verítékinek
Gyümölcseit most más emészti meg.
Mért nem szeret ugy engem istenem?
Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
Agg napjait a fáradástul én
Mily édes-örömest fölmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
Most egyedűl ez keseríti meg.
Tégy érte, amit tenni bír erőd;
Légy jó fiú és gyámolítsad őt.
Vedd vállaidra félig terheit,
S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég…
E néhány sorral érd be most, öcsém.
Én a vidámság hangját keresém,
És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete;
S ha még tovább fonnám e fonalat,
Szivem repedne a nagy kín alatt.
Más levelem majd több lesz és vidám.
Isten megáldjon, édes Pistikám!

Pest, 1844. június


BUCSÚ A SZINÉSZETTŐL

Adom tudtára mindazoknak,
Kiket tán sorsom érdekel,
Hogy tiszta látkörét jövőmnek
Sötét, nehéz köd lepte el.
Eddig Thalia papja voltam,
Most szerkesztő-segéd leszek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Szép élet a szinészi élet,
Ki megpróbálta, tudja jól,
Bár ellene a balitélet
Vak órjásának nyelve szól.
Hogy én lelépek a színpadról,
Szívem nagyon, nagyon beteg –
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Igaz, hogy ottan a rózsának
Sokkal nagyobb tövise van,
De oly rózsákat, mint ott nőnek,
Máshol keresni hasztalan.
Mindezt szivemben igazolják
Két évi emlékezetek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Mert nem lesz már nekem kalandom;
Pedig e nélkül a világ
Előttem úntató, kietlen,
Egyalakú, nagy pusztaság.
Ki egy országon átfuték, most
Egy kis szobában űlhetek –
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

De sorsom egykor még ezt mondja,
Ha majd rám megbékülve néz:
„Eredj, ahonnan számüzélek,
Légy ami voltál, légy szinész!”
Hát addig is, mig újra, elzárt
Mennyországomba léphetek:
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Pest, 1844. június végén