Csak egyet kondul s ismét egyet,
a gyászt, a döbbenést, a csendet
aprózza, mint terhét a hangya,
a község kis lélekharangja.

Rángatja egy falábú ember,
kongatja illő tisztelettel.
Úgy tekint körül, mint toronyból,
s az elhunytra csak ritkán gondol.

A kongás lassan megigézi,
falábát elevennek érzi.
A szabályosnál is csak éppen
kicsit ránt többet a kötélen.

Az a kicsi elég neki,
magát végvárban képzeli,
ahol öblös, roppant harangja
sisakos népet hív rohamra.

* Idén a 40 éve elhunyt romániai magyar költőre is emlékezünk