JÉKELY ZOLTÁN: BALLADA A KÓBOR KUTYÁKRÓL
Villon emlékének

Hol vagytok, hé, kóbor kuvaszkutyák,
hogy bírjátok ki mostanság a sorsot?
Talán nyulat gyilkoltok s őzsutát,
vagy kunyhótájról koncokat raboltok?
Lehet, hogy erdőszélen kóboroltok
s irhátoknak nem árt a hó s hideg,
mert éjjelente most nem panaszoltok,
vonítgatás a tért nem tölti meg.

Züllött ebek, kivert komondorok,
örökre elhagytátok városunkat?
Feleljetek, lompos kalandorok,
talán a város háborgása untat?
Vagy tudjátok, hogy nincs itt mit keresni,
étlen gyomor itt csak tovább korog,
hogy céltalan már hulladékra lesni,
felfalja mind szikkadt embertorok.

Kisgyermekek szemétkosárba vájnak,
vénemberek piszok között kotornak,
kéjjel röhögnek félzacskó dohánynak,
három fillérnek, félpohárka bornak.
Egekre átkot fogvacogva szórnak,
falat kenyérért készek késre menni —
Bizony jobb most az izmos komondornak
fehér mezőn őzet űzőbe venni!

Ég Hercege, essen meg vén szíved,
ne bánj velünk rosszabbul, mint kutyákkal.
Ételt s tüzet teremts mindenkinek,
hogy ehessünk s ne átkozzunk a szánkkal.

Erdélyi Helikon, 1932., január