…A fiú már akkor sem az a kapkodó, „művészi” természet, aminőnek a költőket ábrázolni szokás. Meggondolt, állhatatos, mert nagy elhatározásokra képes jellem. De ebben a helyzetben egy halvány célzás is elég neki. Az apai dorgálás az utolsó köteléktől is felszabadítja, hogy sarkára álljon, szabadon szembeforduljon, harcra keljen az élettel, amelyet hivatása megváltoztatni. A eszköz megválasztásánál még most is melléfog.
Utolsó selmeci estéjén kebelbarátjának, Szeberényinek arról beszél, hogy nagy szerepet érez magában, színészit, vagy költőit, majd elválik. Tizenhat éves.
Pestre szökik télvíz idején, ezt határozza el. Egy krajcárja sincsen.
— És az útiköltség? — kérdik barátai. Vállát vonja. Hirtelen fölmerül benne a kamasz. — Elmegyek a pápista paphoz — mondja —, azt mondom neki, hogy Vácra akarok menni a püspökhöz, mert áttérek katolikusnak. — Állítólag két paphoz is elment, az első egy garast, a második egy tallért adott a leikéért. A pénzen cukrászsüteményt és likőrt vásárolt. Eladta könyveit, ágyneműjét. A búcsúlakoma után lefeküdt, de éjfél felé fölébredt, azon nyomban felöltözött, és rögtön kilépett a hóviharba, egy fehér vászontarisznyával a nyakában.!
„Selmecről Vácnak tartva ballagtam. Pénzem kevés volt: azt az egypár forintot, amit eladott ágyneműim, ruháim és könyveim árából összecsináltam, pesti tartózkodásomra akartam megtakarítani — betértem tehát egy pár katholikus plébánoshoz, s hogy némi pénzsegélyt csikarjak ki tőlük, azzal ámítottam őket, hogy a váci püspökhöz megyek, s ott a katholikus vallásra akarok áttérni, mert a lutheránusokat gyűlölöm.
…Február 15-én indult útnak, s gondos életrajzírója, a kitűnő Ferenczi számítása szerint március 3-án vagy 4-én érkezhetett Pestre. Hol hált, hol melegedett, hol és mit evett ez alatt a harmadfél hét alatt? Nem fagyott meg, nem halt éhen, szerencsésen kivágta magát. Egyik helyen ingyen szállást kap, máshol ingyen vacsorát; itt-ott a parasztok felveszik a szekérre. Nyilván, már ekkor ért a nép nyelvén, vagy ha eddig még nem értett, most megtanult. A tenger, amelybe bizalommal belevetette magát: az alja nép, az országos szegénység befogadja, és hullámról hullámra adja tovább… (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: SZÍNHÁZBAN

Nézz le immár, nézz le, lelkem!
Nézz le kissé páholyodból,
Nézz reám szép szemeiddel…
Egy percig csak… irgalomból!

Ha te tudnád… ah, ha tudnád…
Elbájoltál véghetetlen!
Itten állok minden este,
Mint a bálvány, merevedten.

Ma sem volt, csak egy forintom,
Melyet vacsorára szántam…
S jegyet vettem rajta!… még sincs,
Nincs szimpátiád irántam?

Mégsem nézesz rám?… o nézz le!
Itten állok közeledben,
S akkorákat sóhajtok, hogy
Még a kárpit is meglebben.

Nézd, a bú mint fintoritja
Szentimentális pofámot…
Ugy de bánod is te mindezt!…
‘Sz az malheuröm, hogy nem bánod.

Pest, 1844. július


SZOBÁMBAN

Esős idő van; szürke a menny,
Mint a bakancsos-köpönyeg.
Arról szó sincs, hogy kiderűljön,
Sétálni hát már nem megyek.

Mit kéne tennem? feleséget
A jóisten még nem adott;
Ha feleségem volna: véle
Majd eltréfálnám a napot.

Pipára gyujtok, s az esőnek
Halk susogását hallgatom,
És végigszállok gondolatban
A messze fekvő multakon.

Sokon mentem már én keresztül,
Sok jót értem, de több roszat,
S nagyrészt magamnak kell köszönnöm,
Hogy megvalljam az igazat.

Könnyelmüség, könnyelmüség! ez
Gyakorta oly lépésre vitt,
Melynek később vásott fogakkal
Ettem fanyar gyümölcseit.

De bátran mondom: más hibám nincs
A könnyelműségen kivűl,
S ez majd a maga idejében
Az ifjusággal elröpűl.

Viszontagságos életemnek
Egy hű, igaz barátja van,
Egyetlen ő, ki nem hagyott el
Balsorsom háborúiban.

Velem volt ő, mig a hazában
Bujdosva jártam, mint a vad,
És ittam a forrás vizéből,
S alvám a szabad ég alatt;

Velem volt ő, mig a hazán túl
Naponta négy krajcár dijért
Hiven fogyasztám a katonák
Sületlen, sótlan kenyerét:

Velem volt ő, mig a könyűkkel
Sózott szinészi kenyeret
Megpaprikázták bosszusággal
Ármánykodó gazemberek.

Ez egy barátom a költészet.
Ő volt mindenkor énvelem,
Verseltem én minden bajom közt
A színpadon s az őrhelyen.

Leend-e haszna verseimnek?
Túlélik-e majd apjokat?
Ragyognak-e holdként fölöttem,
Ha sírom éje befogad?…

De már derűl! szivárvány támad
Amott a rákosi mezőn,
Sétára hát… csak el ne csipjen
Valamelyik hitelezőm.

Pest, 1844. július-augusztus


AZ UTÁNZÓKHOZ

Azt gondoljátok: a költés szekér,
Mely ballag széles országútakon?
Sas a költés; hol nem járt senki sem,
Ő arra indul fennen, szabadon.

S az élhetetlen nyomorú csoport
Azt lesi gyáván: merre nyílik ut?
S ha nyílik aztán, mint éhes kutya
A konc után, a kezdett útra fut.

Fogj tollat és írj, hogyha van erőd
Haladni, merre más még nem haladt;
Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát,
S vágd a földhöz silány dorombodat!

Pest, 1844. július-augusztus


ÉLET, HALÁL

Boldog, kinek fejére
Az ég oly sorsot mért,
Hogy bor- s leányért éljen
És haljon a honért.

Pest, 1844. július-augusztus


EGY TELEM DEBRECENBEN

Hej, Debrecen,
Ha rád emlékezem!…
Sokat szenvedtem én tebenned,
És mindamellett
Oly jól esik nekem,
Ha rád emlékezem, –

Pápista nem vagyok.
És mégis voltak böjtjeim, pedig nagyok.
Jó, hogy az embernek csontfoga van,
Ezt bölcsen rendelék az istenek,
Mert hogyha vas lett volna a fogam,
A rozsda ette volna meg.

Aztán a télnek kellő közepében
Kifogya szépen
A fűtőszalmám,
S hideg szobában alvám.
Ha fölvevém kopott gubám,
Elmondhatám,
Mint a cigány, ki a hálóból néze ki:
„Juj, be hideg van odaki’!”

S az volt derék,
Ha verselék!
Ujjam megdermedt a hidegben,
És ekkor mire vetemedtem?
Hát mit tehettem egyebet?
Égő pipám
Szorítgatám,
Míg a fagy végre engedett.

Ez ínségben csak az vigasztala,
Hogy ennél már nagyobb inségem is vala.

Pest, 1844. július-augusztus