Ez a laza szófordulat, mely mára elöntötte az egész magyar nyelvterületet, sőt azon is túlloccsant már, valamikor Romániában varázsszó volt, méghozzá a legfontosabbak közül.
Az ember nem arra gondolt, ha meghallotta e két szót, hogy valami zűr leselkedik rá és szeretteire – ahogy azt ma értenénk -, hanem hogy a kis- vagy nagyváros megfelelő telephelyére palackozott gáz érkezett, mehet a család (apa, anya, rokon, ismerős, szomszéd, bárki – csak hordozható, ép gázpalackja legyen), hogy becserélje az egy hét (tíz nap, egy hónap) alatt kiürült régi palackját.
Székely Sándor bukaresti fotóriporter (Előre, RMSZ) egy ilyen pillanatot kapott el még a rendszerváltás előtt, az egyik székelyföldi kisvárosban (emlékezetem szerint Székelyudvarhelyen). A kép hangulata ambivalens, s ezért áll nálam nagy becsben: hordozza az egész helyzet tragikumát és mélyen lealázó bélyegét, ugyanakkor rajta az élet elfogadásának gyöngédsége is. A rudat markoló „jövő nemzedék” életreszóló élménnyel a vénájában vészelte át a letűnt időket. Mit gondolhat ma a „gázas” időkről? (Cseke Gábor)

Székely Sándor: Gáz van!