Kenyérbukta

Kívültöltelékes sófelejtett ragadókovásszá lett szombati fantáziakalácsom. Végerődítmény: hegynyi mosatlan és derékhajléktalanság. Műzselégyümölcstől szabadulhatnám, ám nem meggy, csak utálzat, mindent beborít a kővé vált massza. Álomittas szemmel tűnődöm, hol hibáztam el, azonban huzatos konyhámban csak a bamba molnárszellem lengetőzik. Utolérem magam, mehetnék már, hátamba árok hasít, hideg gombnyomás térdemen. Sietni kén, de gerincemben kések.

Nagyanyám miért nem ordított?

Nem, nem és nem, nem, nem bánok semmit sem… Vajon nagyanyám miért nem ordított? Ötvenvalahány volt, mikor én apró gyerek, és folyton főzött, mosott, takarított, hajlongott, és nem volt még Voltaren, Fastum és semmilyen gél, csak nevetgél, és hetvenen túl is, amikor elesett, és eltört a keze, nem ment orvoshoz, befáslizta, és összenőtt neki, hibásan, kocskán, de még sokáig fogott és cipekedett a törött csuklójával, és nem abba halt bele, nyolcvanon túl. Nekem miért kell ordítanom, ha porszívózok, és sokáig hajlongok, mint a nádszál? Elvágja bőröm papír, s miért foly sok vér? Derekam miért merev léc, s miért nem bírok semmit sem? De nem. Nem bánok semmit sem.

Hazugságok füstje

Gyomorkorgó igazság rántja össze kényszerű, ám jólfizető lódítások orrfacsarását. Kínos halottak dobolnak cseperedő emlékek felett, robban az ismeretlen szerző által elkövetett tojásgyümölcs, miközben a kópi rajtol egyet, de hiába minden, az ész megáll és körbenéz, de nem lát semmit, mert vak, mint a szerencse. Szenvelgő szépasszonyok szopva szepegnek, mostoha hermafroditák háta mögött óriáspolipok esznek. Eljő az esőnyomásos éj, és a vörösborban az igazság, az ököriszik-magány, a biblia közepe, a szótlan tett. A szeretet megcsörren, majd csámcsog kicsit, mielőtt elalszik.