Petőfi-emlékév: 2022 – Olvassuk együtt a költő verseit (15)

A kamasz katona zárkózott és visszavonult. Szabadnapjain meg-meglátogatja barátait, Pákhot és Orlayt, akik a szegény diákszállásokon alig élnek kényelmesebben, mint ő a kaszárnyában, Sass Istvánt, aki a sárszentlőrinci iskola után most Sopronban tanul.
De a gyermek katona csak a régi jóbarátnak nyitja meg szívét. A többiekkel a kamaszok szokásos jókedvű hangján beszél. Eltréfálódik velük — a kicsöppentek, a büszke szívvel szenvedők mintájára elsősorban saját helyzetét nevetteti ki. De felülről, a társadalom és a sors kegyyeltjeitől nem tűr több tréfát…
A katonák párosával alszanak egy ágyban; a sors gondos kézzel a hajdani úrigyerek, a Horatiust és Schillert faló közvitéz mellé a század legmocskosabb alakját, egy szutykos cigányt helyez, esztendők múlva fog kiderülni, mi célból. Mindenható úrnak fölébe egy ostoba káplárt állít, aki él is a hatalommal. A híres írástudónak a kaszárnyaudvart kell söpörnie; az őrhelyen majd megveszi az isten hidege; jó lesz ez is élményanyagnak. Éjszaka olvasni akarja a könyvet, amelyet a líceum könyvtárából kölcsönzött, az egyik baka orozva elfújja a gyertyát, hadd ismerkedjék a tintanyaló a néplélekkel. Amikor pedig az közibük vágja a szuronyát, hát ráadásul másnap még őt is közderültségül kurtavasra juttatják, hadd legyen valami fogalma annak a tömeghangulatról is. Amikor pedig egy percnyi pihenésül a kaszárnyaablakba könyököl pipázni: a közös szoba legjámborabb, legszelídebb tagja épp a fölötte levő ablakból veti ki magát, előtte zuhan le az udvar kőkockáira. Ez is az élethez, a leckéhez tartozik. De mindezt elviselteti a remény, hogy végül mégis Tirolba jut. Most már csak azért vágyik oda, hogy talán onnan átszökhet Svájcba, „Tell Vilmos és a Szabadság hazájába”!í
Olaszország is álom marad.


Az ezredet Horvátországba irányítják. A fiatal katona a kórházi ágyból áll be a sorba. 1840 májusában és júniusában tífuszban feküdt.
Ágynak esik rögtön az első állomáson, Zágrábban három hónapig ápolják a katonai kórházban „minden követelménynek megfelelően”. Hasztalan. Vért hány, a tífuszt felváltja a „hajlam a tüdőbajokra és szívedények tágulására”. Részt vesz mégis a hadgyakorlaton. Szeptember újra a kórházban találja. Vers ebből az időből nem maradt fenn.
…Decemberben Römer, az ezredorvos aggódva áll meg az ágya előtt. 1841. január 15-én az emberséges, magyarul jól beszélő orvos jelentése szerint „a tényleges rokkantsághoz nagyon közeledik”. Február 23-án fölmentik a szolgálat alól, Sopronba szállítják, azaz gyalogoltatják. „Treu und redlich gedient” — mondja az obsit, amelyet február 28-án kezébe nyomnak. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)


Petőfi Sándor: HA ÉBREN MEG NEM LÁTOGATSZ…

Ha ébren meg nem látogatsz,
Jőj hozzám álmaimban,
Jőj hozzám, meghalt életem!
Sok mondanivalóm van.

Hisz egymással mi ekkorig
Oly keveset beszéltünk;
Csak egy-két gyorsan illanó
Tekintet volt beszédünk.

Tudod, ha hozzátok menék,
Te mindig úgy futottál;
De más szobából titkosan
Rám gyakran pillantottál.

S öröm volt, látnom téged ott
Félig nyílt ajtó mellett,
Mikéntha láttam volna az
Egészen megnyilt mennyet.

Ha távozám: az ablakból
Tekintettél utánam;
Vélted, hogy észre nem veszem?
Oh, én mindent jól láttam.

De láttam temetésed is…
Csak ezt ne láttam volna!
Az a gödör, mely sírod lett,
Az lett szivemnek pokla.

Egyszerre lelkemet ezer
Mennykő csapása érte…
Ekkor hullott alá a föld
Koporsód födelére.

Ott vagy te most, szent angyalom!
Eljősz-e hozzám vajjon?
Mindenkor tárva lesz karom,
Ha jősz, hogy átkaroljon.

Csak érintsen lehellete
Közelgő szellemednek:
A mennybe föl, vagy sírba le,
Mindenhová követlek!

Pest, 1845. január

MIÉRT TEKINTESZ BE SZOBÁMBA?

Miért tekintesz be szobámba?
Kiváncsi hold!
Nem úgy foly már itt a világ, mint
Hajdanta folyt.

Egykor ha pillantásod hozzám
Betévedett:
Látád a szívben meg nem férő
Lángéletet.

Bú, kedv között élet-halálra
Látál csatát,
De győzedelmeskedni a bút
Nem láthatád.

Ez akkor volt, – ha megtekinted
Most arcomat,
Azt vélheted: tükörben látod
Tenmagadat.

Hideg vagyok és szótalan, mint
– Ahonnan jő
E hidegségem, szótlanságom, –
A temető.

Pest, 1845. január


HOL VAGY TE, RÉGI KEDVEM?

Hol vagy te, régi kedvem?
Te pajkos, vad fiú!
Fölválta lyánytestvéred,
A szótlan, méla bú.

Játékszered volt szívem,
Hová nem hordozád!
Nyilként rohanva, vitted
A nagy világon át,

Míg végre megbotlottál
Egy sírhalom fölött
S estedben a játékszer,
Szivem, kettétörött.

Pest, 1845. január


PANASZKODÁM HÁT?…

Panaszkodám hát? elpanaszolám
Szivem baját, búját az embereknek?
Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek
Panaszkodik… szégyen, szégyen reám!

S volt a panasz végtére is miért?
Hisz keservét mutató kebelnek
Vagy szánalommal vagy gúnnyal fizetnek,
S egyik sem kell… egyik, mint másik sért.

Vagy elmondhattam szóval sorsomat?
Elmondhatám? mi az: midőn a lélek,
Sírhalma mellett porló kedvesének,
Egy kínba fúló életet sirat.

És én mégis, mégis panaszkodám
Kislelküen, gyáván az embereknek,
Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek
Panaszkodik… szégyen, szégyen reám!

De többé, többé nem panaszkodom,
Büvös szigetté fog változni keblem,
Honnan ki nem fog út vezetni, melyben
Elátkozottan él a fájdalom.

Pest, 1845. január-február

2022. január 14.

Szóljon hozzá!