Az ember életkorával is járnak sajnos elkerülhetetlen dolgok, következmények. Bizonyára az emberiség is öregedőfélben van, mert mostanában a szklerózis jelei mutatkoznak rajta. De hát, jól tudom, ezt is csak türelmét vesztő öregemberként veszem észre. Akinek ugyebár már elfogyott a cérnája. Hogy vehet körül ennyi hülye, ennyi szélhámos, ennyi feledékeny – szokott kitörni az öregember, hogyha nem Mikulás-mosolyú nagytatává érik vagy fonnyad, hanem izgága kritikussá. Egyben biztos lehet, ezt senki nem díjazza, legkevésbé a fiatalabb nemzedékek. És nem pusztán azért, mert bennük, az életükben még nem halmozódott fel annyi csalódás, annyi rossz tapasztalat. Könnyű azzal vádolni a még rugalmasnak maradt nemzedékeket, hogy szeretik a lazaságot. Valóban vannak megegyezések, elhatározások, melyekhez ragaszkodni érdemes, sőt többnyire hozzájuk, manapság pedig még az írott megállapodásokat, a szerződéseket is szokás megkerülni, elfeledni, ha a változott érdek úgy kívánja. De ez sem csak az idősebb, érett és törékeny erkölcsi érzékű, ítéletű nemzedékeknek szúr szemet. Fiatalabb korukban ők sem voltak olyan rigolyások. Itt kerül meg a válasz az olyasmire is: hogyan vehet körül ma ennyi link és hülye szélhámos? Bizonyára, ahogy linknek, hülyének és szélhámosnak minősíthető ifjúkorunkban mi is körülvettünk akkori komor, csalódott, felháborodott idős embereket. Ez még nem ok az ideg-összeroppanásra. Don Quijote az örök, bús de komikus, komikus de bús metaforája ennek a létből, világból, kétes vagy kétségtelen gyakorlatból kikopó, életkorhoz is kötődő elkeseredett végterméknek. Fiatal Don Quijotékkal is éppen úgy tele van a világ, és Cervantes halhatatlan telitalálatának jellemrajzba öntése előtt sok ezer évvel is voltak még nevüket nem ismerő Donkihótok. Senki sem szereti a nevetséges szerepeket, és ezért senki se veszi szívesen magára őket. Azt mondja a múltkor a barátom, aki megunt egy bizonyos mennyiségű méltánytalanságot, és most, hogy defenzívába szorult, inkább érzi hősinek, mint Donkihótéinak ezt a pózt, azt mondja, hogy ő bizony az utolsó töltényig nem adja fel a harcot! Persze, persze, csillapítjuk, sajnos az utolsó töltényekre mint márkanév az szokott felkerülni, hogy „HOMÉROSZ”. Hogyhogy, hökken meg a jó öreg, akiben ma ölt testet egy Gyulai Pál, egy Vajda János, egy Őszöreg Lúdasmatyi. Hát úgy, kedves barátom, hogy ezek az utolsó töltények már vaktöltények! Mikor már nem fogjuk fel, hogy érveink, kifogásaink úgysem hatnak, egyetlen igazi, reális reményünk marad a győzelemre, a felülkerekedésre, az ellenfél leterítésére: hogy az ránk néz, a dühöngésünkre, a tehetetlen vergődésünkre, és röhögőgörcsben hal meg, múlik ki, dobja be a törülközőt.

Forrás: Gyarló és kalapács. 2010. DIA.