„Kipróbált két csikaján” Pozsonyból Győrbe megy, onnan Pestre, onnan — mintha csak úgy a szomszédba szaladna át — Selmecre, hogy kikérje a bizonyítványát, onnan Dunavecsére szüleihez. Végre itt pihenhetne, de pár hét múlva — ahogy egy akasztófahumorú levelében Szeberényinek írja — unatkozik! Szüleinek nincs terhére, kocsma, mészárszék körül mindig akad dolog. Valójában attól tart, hogy ha megáll, a földhözragasztó nyomor őt is örökre megköti…
Július elején Pesten van. Aztán megint neki az országnak, mintha minden magyart személyesen akarna ismerni. Ne röstellje az olvasó a fáradságot, vegye elő Magyarország térképét, s ha már az említett helynevek kikeresésével szemét megerőltette, erőltesse meg egy kicsit képzeletét is. Az eddig emlegetett városok száz és száz kilométerre esnek egymástól. A kor körülményei még a térkép szerinti távolságot is megnövelik, mert hisz vasút nincs, a postakocsi rettenetesen drága, s esős időben az sem közlekedik, mert ilyenkor a tengelyfogó sárban lovaskocsi legfeljebb csak az egyik faluból a másikba vergődik el, ha elvergődik. Útrakerekedni istenkísértés-számba megy. A fiatal diáknak mégis minden ürügy jó, hogy azonnal útra kerekedjék. Főleg nyáron. Hány falu van a hazában, ahol még nem fordult meg? Pestről Balatonfüredre gyalogol, onnan a Bakonyon át Veszprémbe, onnan le Somogyba, onnan föl Tolnába. Hogyan élt, miből? — kérdezzük megint. Az ürügy most, hogy megfelelő vándorszínész csapatot találjon. Már nemcsak hivatásból akar színész lenni: kenyérkeresetből. Szülei a szegénység lépcsőzetén egyre lejjebb kerülnek. Ha útravalónak adtak is neki valamit, meddig tarthatott az? A vándorló fiú nélkülözik. Élete e szakának ő maga, ifjúsága erejében, csak derűjét írta meg, a keserűségre, a bosszúra és a felelősségrevonásra, amely a férfinak már eszébe jut, nem került sor….
Ozorára, félnapi járásra Szentlőrinctől, Borjádtól, a boldog gyermekkor tündérvölgyétől. Az ozorai nagyvendéglő ivójában színészekre akad, Sepsy Károly „társulatára”. Az ispán úrtól kapott őzcombból és a maradék káposztából összeütött potyaebéd alatt hozzájuk csatlakozik, bizonyára nem olyan vidám jelenetek közben, ahogy maga elbeszélte. Ozorát tisztelte meg első színpadi felléptével; az öreg kocsmát, amelyben a Peleskei Nótáriust idézte az összezsúfolódott parasztok elé…
Szilasbalháson, Sárbogárdon, Cecén, Simontornyán, a Mezőföld és Völgység minden falvában, csak Borjádon nem. Miért nem megy be Sassékhoz? Bizonyos, hogy örömmel látnák, az egész nyárra ott tartanák. Nem megy be. Megvan a szedett-vedett társaságban, amely színészi együttesnél inkább képzelhető mozgó-bordélyháznak vagy kolduló-szövetkezetnek. Ott elvégzi még a házról házra való kunyorálást is; ő hordja ki a „búcsúlapokat”. Szekszárdon egy földbirtokostól, méghozzá híres reakcióstól, mély bókkal vágja zsebre az alamizsna ezüsthúszast. De ha nem koldusként kell mutatkoznia…
A nyár végén otthagyja a színészeket, megpróbálkozik, hogy a maga erejéből diákoskodjék. Ismét Pápára megy.
Pápán is alázatosan házal, hogy tanítványokat és valami másolómunkát kapjon. De azokkal szemben, akikkel nem kell szolgának lennie, épp azért, mert máshol annak kell lennie, kihívó és harapós, mint akinek súlyos visszafizetnivalója van. Tandíjhátralék miatt kiírják a nevét a kollégium fekete táblájára. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: ELVÁNDOROL A MADÁR…

Elvándorol a madár,
Ha őszre jár
Az idő.
(Tavasszal azonban ismét visszajő.)
Száll… száll… száll… viszi szárnya;
Azon veszed észre magad, hogy már a
Távolság kék levegőit issza.
Olyan sebesen száll,
Hogy eltünő álomnak véled. –
A madárnál
Mi száll tova még sebesebben?… az élet!
De, mint a madár, ez nem tér többé vissza.

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

NEM SÍROK ÉN…

Nem sírok én és nem panaszkodom;
Nem mondom én el másnak: mi bajom?
De nézzetek szinetlen arcaimra,
Ott föl van írva;
És nézzetek szemembe, mely kiégett,
S belőle kiolvashatjátok,
Hogy rajtam átok fekszik, átok,
Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet!

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

SZERETNÉM ITTHAGYNI…

Szeretném itthagyni a fényes világot,
Amelyen oly sok sötét foltot látok.
Szeretnék rengetegbe menni,
Ahol nem lenne senki, senki!
Ott hallgatnám a lombok suttogását,
Ott hallgatnám a patakok zugását
És a madárnak énekét,
S nézném a felhők vándorseregét,
Nézném a nap jöttét s lementét…
Mig végre magam is lemennék.

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

ANNYIT SEM ÉR AZ ÉLET…

Annyit sem ér az élet,
Mint egy eltört fazék, mit a konyhából
Kidobtak, s melynek oldaláról
Vén koldús nyalja a rászáradt ételt!

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt