– Nagy Anna Évának –

Szeretem a rajzórákat,
különös a hangulatuk,
a rajztanárnőt is szeretem,
méltóságteljesen titokzatos,
és szép, mint egy színésznő.
Érzem, hogy kedvel engem,
pedig pálcikaemberkéken,
török basán és egynemű fákon kívül
nem igazán tudok rajzolni egyebet.
Rajongok viszont a színekért,
s ezt a tanárnő is méltányolja.
Házi feladatul kapjuk, hogy fessük meg
azt az udvart, utcát vagy utcarészletet,
amit a szobánk ablakából látunk.
Szegény anyám egész délután,
késő estébe nyúlóan rajzol, fest, alkot,
teljesen beleéli magát, kizökken
a hétköznapok megszokott ritmusából.
Azt hiszem, utoljára gyermekkorában
rajzolhatott ekkora odaadással,
már gyöngyözik a homloka,
és teljesen bepárásodott a szemüvege…

Másnap büszkén megyek iskolába,
hízik a májam. mekkora dicséretet
fogok kapni, elfér-e majd a lelkemben?
Szinte repülök a katedrához.
A tanárnő egyik kezében a műalkotás,
másik keze a vállamon, komor-komolyan
rám néz és így szól: „Mondd meg édesanyádnak,
hogy minden elismerésem az övé,
remek munkát végzett. Érzékeny és
egyedi a színkezelése.”
Szégyenemben padot tévesztek,
végül mégis a helyemre találok.

Kedves tanárnő, ha behunyom a szemem,
színekben tobzódó, szomorúságukban is
gyönyörű asszonyokat látok,
mintha Gustav Klimt festményeiről keltek volna életre,
tüzesen tangóznak, szenvedélyesen,
az én pálcikaemberkéimmel?!
Kedves tanárnő, hogy becsapni
próbáltam egyszer, nézze el nekem…
Anyám most csöndablakból kitekintve
festi a tájat, a Tejút menti fákat,
felleg-vásznán meg-megcsillan ecsetvonása…

Forrás: Nagy Anna Éva FB-oldala