Az ország legelső folyóiratának [Athenaeum] nincs szerkesztőségi helyisége. A kéziratok előbb Bajzáék asztalán hányódnak a háziasszony kézimunkái és kávésfindzsái között, aztán egy ablakmélyedés deszkáján, ahol szalmaszéken kuporogva egy dohányvágó alkalmatosság mellett a nemzet ünnepelt, nagy költője, az agglegény Vörösmarty írja színházi bírálatait, vérfagyasztó drámáit és egyre ritkábban verseit. Az Athenaeumnák csak háromszáz előfizetője van, de annyi is éppen elég egy nemzet szellemiségének irányításához. A mezőgazdasági föllendülés megindított bizonyos városi életet is, de a városok lakóinak zöme — a fővárosé is — német. Nemcsak annak következtében, hogy a török kiűzése után a Habsburg-ház tudatosan el akarta németesíteni az országot, s beléjük s köréjük mérföldnyi körben idegeneket telepített. A külfölddel folyó kereskedelem, a külföldről jövő ipar is idegeneket hoz. A magyar szellem emberei gyanúsak és szegények saját fővárosukban.
A két szerkesztő, akik kabátzsebbe gyömöszölik, úgy hordják egymáshoz a beküldött remekműveket, mindenkit számon tartanak. Szemük megakadt már az új néven, amelyet hol Pápáról, hol valahonnan az Alföldről érkező versek alatt olvasnak. Az új név mögött Vörösmarty valami idősebb költőt gyanít, a költemények kiforrottak, eredetiek; ellentétben a kor divatjával, semmi szenvelgés bennük. Meglepődik, amidőn 1842 karácsonyán személyesen is megismerkedik szerzőjükkel. Egy csomó verssel állított az be hozzá, álnéven mutatkozott be, s csak a szerkesztő kedvező véleménye után leplezte le magát. Vörösmartynak tetszett a fiú tartózkodó szerénysége és komolysága. Az új nemzedéket ő nem úgy fogadja, mint ahogy őt fogadták annak idején az öregek, kannibál költészetnek nevezve például A két szomszédvárt …
A népies ízlés, a lázadás retorika ellen már régóta erjed. A Kisfaludy Társaság 41-ben pályadíjat tűzött ki arra, hogy „mit értünk nemzetiség és népiesség alatt a költészetben? S különösen magyar költészetre mennyi s mily befolyást gyakorolt a nemzeti s népi elem?” (Müller Godofréd nyerte el.) A hölgyek magyaros ruhát kezdenek viselni, a novellákban ostor és betyárkurjongatás pattog.
Vörösmarty viszolyog a epigonoktól. Nemcsak jó költő, jó műértő is. Az ifjú látogatóban, aki az új esztendőben Kecskemétről küldözgeti verseit, hamar meglátja, hogy az nem utánoz, a lényegét találja el a dolog nak. Biztatja, szép jövőt jósol neki…
Bajzának is tetszik a fiú. Modorában nincs semmi önhittség, hányavetiség, titánkodás, amely, tudjuk, a középszer s a tehetségtelenség legbiztosabb ismérve. A fiatal költő érzi, hogy a versírás nem gyerekjáték. Mint az igazi nagyok, alázatos az alkotás előtt, finnyásán vigyáz arra, hogy silány dolog ne kerüljön ki a keze alól; várja, sőt kéri a tanácsot, a mű fontos neki, a cél, nem a maga személye. Ki ismer e sorokban a későbbi életrajzok duhaj, vadzseni alakjára: „Három versem közöl, melyek még ki nem jött, kérem a »Könnyeim« s »Újság« címűt örökre kihagyni az Ath-ból: nagy ellenszenvem támadt irántok. Nem tudom mit ér az »Első szerep« című, de örülnék, ha méltó volna a megjelenésre, mert első fölléptemre emlékeztet. Egyébiránt Tekintetes úr ítéletére bízom.”
A fehérvári társulat törvényszerűen futja pályáját, a tagok összekapnak; egy részük kivál, s Kecskemétre kocsizik. Egyik színésztársa, Némethy György visszaemlékezésében később meglepően jó képet fest a karavánról:
„Nyolc szekéren mentünk: legelöl az igazgató és családja, kényelmes ülésű hintóban, utána a primadonna körülrakva ágypárnákkal, nehogy náthásan kelljen kecskeméti hódításait megkezdenie …” A fiatalok és a személyzet a málhás szekerekre halmozott ládák tetején kuporgott az éles januári szélben. A fiatal költő a bakon, a kocsis mellett szorongott. Némethy így folytatja: „Sándor, bár alantabb ült, mégis lenézett bennünket, mert neki köpenyege is volt! De milyen? Uram Isten! oly rövid kerek gallér, mely derekán alul egy hüvelyknyit sem takart el: s midőn sárga, fényes gombú, akkor divatos sötétkék kvekkerjét alávette, nemcsak két szárnya, hanem a derekára illesztett gombok is kikandikáltak a köpeny alól.
A Duna szele ugyancsak átjárta libabőrös arcunkat, azért a komp melletti csárdában melegített paprikás bort ittunk, mely fölhevített s végre földerített. Sok pocsolyán kellett átvergődnünk: a lovak a vizet, sarat jó magasra fölverték, úgyhogy Sándor tetőtől talpig sárral volt befecskendezve, s arca is szeplősnek tűnt fel a sárfoltok miatt. Mint jó kenyeres pajtások, felajánlottuk neki döcögős magaslatunkat, de megvetette. Ismerve makacs jellemét, nem háborgattuk, s míg ő bakamódra ilyen-amolyan-adta-teremtettével adta vissza a természetnek azt a sok reá szórt sarat, addig mi ketten a kakasülön harsogva visítottuk a Rákóczi-induló dallamát A peleskei nótáriusból vett szöveggel.”!
A menet átkelve a Dunán ott haladt el Dunavecse közelében, de a fiú — a híres gyalogló — nem ugrik be a szülei házhoz, egy félórára sem. Mikor megpillantja apja csárdája felé az utat: „örömében” — mint Szuper írja — előbb dalolni kezd, majd eszeveszett káromkodásba fog, hogy a babonás színészek a feldűléstől félnek: fel is dűlnek.
Valami öröm mégis érte a városban. Jókai, az egykori pápai diáktárs itt jogászkodik. Az ifjúkor csodás kapcsolatteremtő képességének is csodája, hogy ez a két, egymásnak tűz-víz jellem, a szőke, tejszelíd úrfiú, a későbbi nagy regényíró, aki a valóság helyett is álmot lát, és a fekete, robbanékony országfutó, aki a költészet oltáraira is a valóságot fogja tenni, barátságba került egymással…
„…Kiderült, nogy olyan társaságban, ahol hölgyek is vannak, nemcsak elmés, de ügyes mulattató, a nyers, kevély modor, melyet férfiak irányában gyakorol, egészen lefoszlik róla, s kitűnik alóla egy udvarias, derült kedélyű, meleg szívű ifjú, aki egyszerre meg tudja magát szerettetni mindenkivel.- írta róla Jókai.
Ilyennek persze nagyon kevesen ismerték, verseiből, a külvilág előtti megjelenéséből nem tűnik ki ez alak, de én, aki láttam őt nők körében saját anyámnál, az ő saját anyjánál, barátai nejeinél, mindenütt a leggyengédebb modort észleltem nála, figyelmes, barátságos volt, egy kérésre engedett, elszavalta verseit, ha kívánták.
Társai, a csapnivaló ripacsok szerint rossz színész volt. Valószínűen úgy, mint Arany, aki a színpadon magyar akcentussal merészelt beszélni. Valóban rossz színész volt? Az Ólmos botokkal, amelyet saját kedve szerint adhatott elő, itt is nagy sikert ért el. De lám, Jókai szerint is, aki Kecskeméten naponta — s nyilván estente is — együtt van vele, „nagy tehetsége volt a színészethez”. Állítólag beleesett abba, hogy orrán át engedte ki a hangot. De így is kitűnően szavalt, s saját verseit is nagyszerűen adta elő, ami költőnél nem kis dolog. „Amellett alakító tehetséggel is bírt, kitűnően tudott parodizálni.” Jó ízlése mellett szól, hogy kora színészfogásait, a szemforgató pátoszt, az epedő nyavalygást, a kulisszahasogató bömbölést megvetette. Az igaz, hogy hallása igen rossz volt, a botfülűség határán, de hát nem is énekkel akart művészetet művelni. (Jókai jegyezte föl róla: Egyetlenegy dalt hallottam tőle énekelni, a Marseillaise-t, azt is csak félig, azt is rosszul.) Nyilván a színpadon is azt akarta megvalósítani, amit a költészetben: a keresetlenséget, az egyszerű kifejezést….
… Némi pénz szerzése végett megpróbálkozik azzal, hogy a színlapkihordó szokásos búcsúlapja helyett egy füzetkét tervez; saját versein kívül Jókai egy novelláját tartalmazná. A cenzor azonban, egy kecskeméti piarista pap, felháborodva dobja vissza rögtön az első költeményt. „Mit? Hogy az ég egy gömböc és mi benne a töltelék?” Megvan a véleménye a fiatal költőről. Annak is a cenzorról és a papokról, immár a katolikusokról is. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

Pest, 1847. január

TOLDI írójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
Nem tehetek róla… te gyujtottad ugy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
S neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet… a természet tanított tégedet.

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztűl
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját.
A szegény nép! olyan felhős láthatára,
S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

Ezen gondolatok elmém környékezték,
Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

Pest, 1847. február

HÁROM FIÚ

Szólt az édesapa legelső fiához,
Amint ez paripát nyergel és kantároz:
„Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,
Ne űlj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!”

De felelt a fiú: „apám, el kell mennem,
Háború zajában hírt-nevet szereznem!”
S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,
Sebes vágtatva ment háború zajába.

Hazajött a ló, de bezzeg üres nyerge,
Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.
Hova lett gazdája? ellenség leszúrta,
Fejét lenyiszálta és karóra húzta. –

Szólt az édesapa középső fiához,
Amint ez paripát nyergel és kantároz:
„Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,
Ne űlj rá: ne hagyd itt szegény vén apádat!”

De felelt a fiú: „apám, el kell mennem,
Minden úton-módon kincseket szereznem!”
S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,
Sebes vágtatva ment erdők vadonába.

Hazajött a ló, de bezzeg üres nyerge,
Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.
Hova lett gazdája? rabla, fosztogata,
A nemes vármegye végre megsokalta.

Egyszer borozgatott fényes jókedvébe’,
Elfogták, s bevitték tömlöc-sötétségbe.
Nedves tömlöc-falról sok víz csorga rája,
Kivitték száradni az akasztófára. –

Szólt az édesapa legkisebb fiához:
„Eredj fiam, te is, nyergelj és kantározz;
Szerezz hírt és kincset, kövesd két bátyádat,
Menj te is, menj, hagyd el szegény vén apádat!”

De felelt a fiú: „apám, én nem megyek,
Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet.
Gondolatom sem száll falu határán túl;
Ásó-kapa választ el minket egymástul.”

Állott is szavának, szent volt fogadása.
Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága,
S apjával fogadta őt be egy sírverem,
Rajta zöld pázsit és tarka virág terem.

Pest, 1847. február

MAGYAR VAGYOK

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

Pest, 1847. február

A FELHŐK

Ha én madár volnék: örökké
A felhők közt szállonganék.
Ha festő volnék: egyebet sem,
Csupán felhőket festenék.

Ugy kedvelem én a felhőket!
Megüdvözlöm mindegyiket
Érkeztekor, s elmondom néki
Távoztakor: isten veled.

Oh nékem olyan jó barátim
E tarka égi vándorok.
Ugy ismernek már, hogy talán még
Azt is tudják, mit gondolok.

Oly sokszor néztem én őket, ha
Szép halkan szenderegtenek
A hajnal és az alkony keblén,
Mint ártatlan kis gyermekek.

És néztem őket, hogyha jöttek
Mint haragos vad férfiak,
Hogy a viharral, e zsarnokkal,
Élet-halálra vívjanak.

És néztem, hogyha virrasztott a
Beteg ifjú, a holdvilág,
S ők halvány arccal ezt, miként hű
Lyánytestvérek, körűlfogák.

Láttam már minden változásban,
Melyen csak általmentenek;
S akármikor s akárhogy látom,
Mindég egyformán tetszenek.

Miért vonzódom úgy hozzájok?
Mert ők lelkemnek rokoni,
Mely mindig új s új alakot vált
S mégis folyvást az egykori.

Lehet még másban szinte hozzám
A felhőt hasonlítani:
Vannak neki, miként szememnek,
Könyűi és villámai.

Pest, 1847. február