…Mi üldözte el Kecskemétről? A nyomor, amely mint tudjuk, magát csalfán mindig helyi jelenségnek tünteti föl, vagy a színészek közt mindenütt egyformán dúló ármány? Vagy a hálótárs Némethy föltevését kell elfogadnunk, aki szerint a Pestre szerződött Mimi de Caux kedvéért hagyta ott Kecskemétet, az egyetlen kedvéért, akit a színésznők között meg-meglátogatott? Késéssel érkezik Pestre, nemcsak azért, mert kocsira és útravalóra pénze most sincsen: gyaloglás közben erőt vesz rajta a betegség, napokig hentereg valami útszéli csárda vagy jobbágyház szalmazsúpján. Ki ápolta? Mivel tudta elérni, hogy egy fillér fizetség nélkül is akadt, aki most is elgondozta őt, a kezelhetetlent? Pesten Vörösmarty néhány forintot ad neki, szemérmesen borítékba zárva, ahogy már az érzékeny lelkű költőket díjazni szokás. Pozsonyba készül, de közben még lerándul Pápára.
Itt ismét Orlay fogadja, ezúttal is meglepődve. „Most is élénken emlékezetemben van az az ámulat, melybe véletlen megjelenésével éppen nálam levő néhány barátaimat ejtette. Különben is fakó ruhája az út porától el volt lepve, s oldalt kidűlt csizmáján kapcája kandikált ki, batyuját könnyen bírta, mert abban vajmi kevés volt. De azért derült arccal borult nyakunkba, összevissza csókolt, s oly vidoran tréfált megütközésünk fölött, mintha abban semmi rendkívüli nem lett volna, hogy ő oly véletlen, mondhatnám a kéményen át pottyant közénk. Mi a viszontlátás örömére egy üveg bort hozattunk, ami kevés jutott abból egyre, azt vele összekoccintva kiürítettük…
Én másodmagammal laktam egy szűk szobában, s még egy harmadiknak sehogy se tudtunk abban helyet csinálni, miért is Domanovszky Endre, ki Puzdor Gyula tanítványával tágas, szép szobát bírt, osztotta meg vele lakását. Ágy híjában egy kis sárga gyapjas bundámat használta, melyet a padlóra terített; s melyhez Domanovszky egy párnát adott. De bár iskolába nem járt, annak könyvtárát ugyancsak használta, s Domanovszky panaszolta nekem, hogy gyakran reggeli három-négy óráig is égeti a gyertyát, s ha őt arra inti, hogy ne rontsa a szemét, ő viszont restséggel vádolta. Az önképző társulat üléseiben gyakran részt vett. Domanovszky lakása Bocsor tanáréval egy házban volt, s ennek lelkes neje férjének használt ruháival látta el.”
Miért ment ismét Pápára, ha már kísérletet sem tesz az iskolával? Meglehet, csak azért a pár darab viseltes ruháért, amellyel Bocsorék jószívűen megajándékozták. Hát azok miért szerették meg? A cipő, sajnos, egy kicsit nagy, akkora, hogy majdnem beleülhetne. Ezekben a bohóci lábbelikben klappog fel Pozsonyba, ahova a nemzet színe-java gyülekezik az őfensége által hirdetett országgyűlésre…
Természetesen nem az országgyűlés csábítja, nem is a „pezsgő” szellemi élet. Meglepő, hogy ő, aki később a nemzet legkisebb ügyét is a saját halaszthatatlan, személyes dolgának, sőt becsületét érintő kérdésnek tekinti, mily kevés érdeklődést mutat a diéta viharos ülései, a nagy nekibuzdulások és még nagyobb halogatások iránt. Keveset? Semmit. Holott ott van a központban, a híreket a legközvetlenebb forrásból merítheti. Színésznek nem vették fel, „így nem maradt hátra, mint írás által biztosítani itt maradhatásomat — írja akaratlan szatírával a jólelkű Bajzának —, egész nap írom a Záborszky által szerkesztett országgyűlési tudósításokat.” Tudjuk, gyönyörű kézírása volt, s balogsuta lévén, bal kezével is oly könnyen írt, akár a jobbal, fölhasználhatta hát istenadta tehetségét. De a munka csak másolómunka…
… Amikor később Pozsony városa emléktáblával akarja, megjelölni a költő lakását, a lelkiismeretes utánjárás kideríti, hogy ilyen tulajdonképpen nem volt; Pozsonyban a költő tartózkodott ugyan, de nem lakott. Éjszakára a ligetben keresett nyugvóhelyet, ha kellő időben nem tudta valamelyik istállóba vagy nyomortanyára bekunyerálni magát. Nem csodálhatjuk, hogy nemigen figyel arra, amit ír, azaz csak leír: Eötvös, Szalay László lelkes szónoklataira, a konzervatívok bölcs szószátyárkodására…
Más gondja van neki… „a fizetés oly nyomorú — írja tovább Bajzának, aki előtt mindjobban megnyitja szívét —, hogy elég megszereznem mindennapi kenyeremet. S amellett szemem, mellein gyengül; s e száraz foglalkozásnál a múzsa is kerül… így, amint vagyok, lehetetlen, koldus vagyok.”
Nem lehetett kis dolog ezt a szót papírra vetnie:: nem szokott ilyeneket csak úgy leírni. „Meg fog a Tekintetes Úr bocsátani, hogy sorsom panaszlásával untatom; de nekem senkim sincs a világon, senkim, aki előtt bizalommal nyithatnám meg keblemet.” (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: A SZÉL

Ma lágyan suttogó, szelíd szellő vagyok,
Zöldelő mezőkön föl s alá sétálok,
Csókot lehelek a bimbók ajakára,
Édes meleg csókom hű szerelmi zálog.
„Nyíljatok, nyíljatok, tavasz szép leányi,”
Ezt sugom fülökbe, „nyíljatok, nyíljatok!”
És ők szemérmesen levetik leplöket,
S én szép keblökön a kéjtől elájulok.

Holnap süvöltő hang, vad fuvalom leszek,
Reszket előttem a bokor, mert fél tőlem,
Látja, hogy kezemben kés van, köszörült kés,
S tudja, hogy lombjait azzal lemetélem.
A virágoknak ezt sziszegem fülébe:
„Balga, könnyenhivő lyányok, hervadjatok!”
Ők hervadtan hullnak az ősz kebelére,
S én rajtok hidegen, gúnyosan kacagok.

Ma lágy szellő vagyok, csendes folyó gyanánt
Úszom át a léget néma nyúgalomban,
Létezésemet csak a kis méhe tudja,
Mely hazafelé tart a rétről fáradtan;
Ha fáradtan száll a kis méh a tehertől,
Melyet oldalán visz, melyből mézet készít,
Tenyeremre veszem a kicsiny bogarat,
Ugy segítem elő lankadt röpülésit.

Holnap vihar leszek, zúgó-bőgő vihar,
Szilaj paripámon a tengert bejárom,
S mint a tanító a csintalan gyermeknek,
Sötétzöld üstökét haragosan rázom.
Bejárom a tengert, s ha hajót találok:
Szárnyát, a lobogó vitorlát kitépem,
S árbocával írom a habokba sorsát,
Hogy nem fog pihenni többé kikötőben!

Pest, 1847. február


ÉDES ÖRÖM, ITTALAK MÁR…

Édes öröm, ittalak már,
És hova lett az a pohár,
Amelyből ittalak téged?
Összetörött, cseréppé lett.

Keserű bú, ittalak már,
És hova lett az a pohár,
Amelyből ittalak téged?
Összetörött, cseréppé lett.

Fényes nap a szív öröme,
Sötét felhő takarja be.
Sötét felhő a szív búja,
Szellő jön és odább fúja.

Olyan vagyok, mint az árnyék,
Mintha temetőben járnék.
Elmult idő, elmult idő,
Te vagy, te vagy a temető.

A temető éjjelében
Bolygótűz az én vezérem.
Mult napjaim sírja felett
Bolygótűz az emlékezet.

Mozdúlni kezd a levegő,
Halk, de hűvös fuvalom jő,
És tőlem suttogva kérdi:
Nem legjobb-e sosem élni?

Pest, 1847. február


UJONNAN VISSZAJÖTT A RÉGI BAJ…

Ujonnan visszajött a régi baj,
Amely a másvilágnak követe,
S hozzám így szól: szedd össze magadat,
El fogsz utazni a föld mélyibe. –
Erőm fut, mint a gyáva hadsereg,
Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl,
És vérem, a vég-búcsuzásra tán,
Elhagyván arcomat, szivembe gyűl.

Mit tétovázol úgy, halál, miért
Meg nem halok? vagy mért vagyok beteg?
Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr?
Vagy csak ijesztesz?… meg nem ijedek.
Ki az élettel, mint én, szembeszállt,
Az bátoran néz a halál szemébe!
Az élet rövid béke s hosszu harc
És a halál rövid harc s hosszu béke.

De még kár lenne érettem talán.
Oh keblemben még annyi dal szunyad,
Egész egy erdő magva, mely ha felnő,
Sok fáradt útasnak hüs árnyat ad.
S eddig csak írtam, hol van még a tett?
Piros betűk az ünnep napjai,
S így életemnek nincs még ünnepe,
Hogy az legyen, vérem kell ontani!

Megérem-e ezt én? vagy mielőtt
Rivalgó zaj közt harci paripára
Pattanhatnék föl: tán szép csendesen
Ráfektetnek majd szent Mihály lovára?
Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg,
Jőj el sietve, kedves kikelet,
Jőj el hamar, hadd láss még egyszer engem,
Hogy lássalak még egyszer tégedet.

Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz,
A déli tájról gyorsan jőj elő:
Ha már az élet oly borús vala,
Legyen halálom napján jó idő.
Jőj, drága vendég, s hozz virágokat,
– A föld most olyan rideg puszta rom –
Ha már virágtalan volt életem,
Legyen virágos legalább sirom!

Pest, 1847. március 1.