Már jó néhány éve férjes asszony voltam, két gyermek anyja, amikor egy látogatás alkalmával édesanyám rászánta magát, hogy elmesélje az alábbi történetet. Hogy miért épp akkor? Talán szégyellte volna korábban egy tudatlan gyereklánynak megvallani saját kétbalkezességét, vagy csak egyszerűen nem akart „negatív példát” adni egy jövendőbeli feleségnek és gazdasszonynak. Lényeg, hogy amikor megkínáltam frissen sült almás pitémmel, kibukott belőle a vallomás.

„Amikor apáddal összeálltunk, én még csak tizenkilenc voltam. Mit tudhattam akkor a háztartásról, főzésről-sütésről, miegyébről? Anyám mindig otthon volt, csak mi, a két serdülő lány jártunk dolgozni erdőre-mezőre, apánk szigorú irányítása alatt. Amikor hazaértünk, várt a meleg ebéd vagy vacsora, nem törtem soha a fejem azon, hogyan készült el. Aztán anyám sem szerette, ha főzés közben valaki ott legyeskedik körülötte. Így aztán az esküvőnk utáni első ünnepi ebéd (ha jól emlékszem, karácsony volt) úgy ért engem, mint derült égből villámcsapás.

Szerencsére aznap apád nem volt otthon, így nem röhöghetett rajtam, amint ott futkosok a tyúkudvarban, hogy elkapjam a vágnivalót, s a kakas feszt körülöttem csapkod, felugrál a fejem búbjáig és vagdossa belém a csőrét, ahol csak ér. Mire elkaptam végül az egyik tyúkot, már arcom-karom vérzett az ádáz küzdelemtől. De a tyúk nyakát már nem volt bátorságom elvágni. Befogtam a szegény szárnyast a hónom alá és átmentem Lukács Márton bácsihoz a szomszédba, vágná le nekem a tyúkot. Az le is fejezte egyetlen fejszecsapással, aztán vihettem haza a vájdlingomban rúgkapáló áldozatot. De a neheze csak azután következett. Elég vén jószág volt, a tollai már betokosodtak, jó órányit birkóztam a kopasztásával, de egy avatott szem még akkor is bőven talált volna kivetnivalót a munkámban.

Egyszóval megfőtt életem első húslevese, melléje sültet és pityókapürét készítettem. Asztalhoz ültünk, s apád farkasétvággyal látott neki a párálló levesnek. Én egyből a második fogásra tértem, mert a leves, mint olyan, sohasem fűlt a fogamra. Egyszer csak látom, hogy apád időnként kihalászik valamiket a leveséből és a tányér mellé rakosgatja, de semmit sem szól, én pedig nem mertem kérdezősködni. Csak asztalbontáskor derült ki, hogy egész maroknyi búza volt a levesében: elfelejtettem kivenni a tyúk begyét…

Szörnyen elszégyelltem magam. Csak irultam-purultam, nem tudtam, hogyan valljam be újdonsült férjemnek, hogy én soha nem főztem húslevest, de még főzőkanál sem járt a kezemben. Mindenesetre az ünnepi incidens feladta nekem a leckét. Fejembe vettem, hogy tudok én ám elsőrangú szakácsnő is lenni. Megvásároltam egy receptes könyvet, s lépésről lépésre megtanultam főzni, kalácsot, tortát sütni, de még felvágottféléket is készíteni, ha netán disznót vágtunk. Amit pedig nem lehetett könyvből megtanulni, azt Bárdosi mamától, a városszerte híres főzőasszonytól „loptam” el. Apád felől pedig nyugodt lehettem. Soha nem emlegette fel – még a poén kedvéért sem – a begyestől megfőzött tyúkot.”

Forrás: http://kantin.arnolfini.hu/