…Az ifjú költő gyanakodva tekint szét a /pozsonyi/ szalonokban. Nem a faragatlan vidékiek esetlenségével, ahogy barátai gondolják: a száműzettek gőgjével. Különös, hogy ő, az éhenkórász, szinte várja és sürgeti, hogy kidobják? A gyerekkor szépítő emléke megszépíti az elvesztett gazdagságot is. A hajdani polgárian jómódú fiút nem vezethetik oly magas helyre, ahol ne az jusson eszébe: ehhez is joga van, ezt is elvették tőle … Aki mindent elvesztett — a lehetőséget —, az a király trónját is bitorlásnak érzi…
…Vahot és Vachott, a két Kossuth-rajongó testvér és a többi s vele szintén egy fészekalja ellenzéki ifjú már látja, amit a költő még csak műösztönével sejt: a politikai és költői törekvések rokonságát. Ők, a demokrácia nemes előörsei, épp emiatt szorítják karjukba a költőt, ami miatt a mágnások fullajtárjai eltaszították; a nép képviselőjét látják benne. — Jó úton haladsz! — mondja lelkesülten Sándor, az idősebbik testvér, s nem győzi dicsérni a verseket, azt a tizenkettőt, amely már megjelent; s azokat, amelyeket — boldogan, hogy végre érdeklődik irántuk valaki — kéziratban mutat meg a szerző…
…A pozsonyi pályatársak, az ifjú szinészek és írók még az igazgatót is ráveszik, hogy léptesse fel a népszerű költőt, az ifjúság tódulni fog a színházba. Az igazgató hajlik az okos szóra, szerephez, végre egy valamirevaló szerephez juttatja a fiút.
A pozsonyi néhány hét… hatalmas lépcső a pályán. A kezdőből, a kísérletezőből itt lesz „pályatárs”, azaz kartárs. A kor nyelvén szólva az inas most szabadul legénnyé. A céhnek még nem tagja, de a mesterségben már benn van. Itt kerül először »irodalmi világba«, olyanba, amelyben fesztelenül mozgathatja tagjait, azaz amelyben egyéniségét kialakíthatja.
A rendkívül meglepő mindezek után az, hogy az újonjött — mint hamarosan kiderül — a sors e szép kapunyitását nem arra használja föl, hogy minél előbb teljesjogú író legyen!
…Az egész város tele van jóakaratú emberrel. Vörösmarty, a legnagyobb költő, a fiatal költő szerint tehát a világon a legnagyobb ember, akinek csak a megpillantása is szívdobogtató élmény, Vörösmarty a szemébe mondta, hogy sokat vár tőle, és szívesen segíti, amiben csak segítheti… ha akarja, beszerzi a Nemzeti Színházhoz! Bajza, az atyai Bajza, minden versét azonnal elolvassa, hosszan elbeszélget róluk, tanácsokat ad! És itt vannak a jópajtások, a régiek, Orlay, Sass Pista és a pesti újak, Lauka Gusztáv, Pálffy Albert, akik szintén írónak készülnek, s így szintén máris tisztelettel néznek rá, elhallgatnak, ha beszélni kezd; az ő szemükben ő a tekintély és természetesen a legnagyobb költő…
Kora délelőtt már a kávéházban ül, a Pilvaxban. Van lakása, de itt a biliárdgolyók csattogásának zajában, a hűvös terem füst- és kávéillatában otthonosabb. Az emberek közelsége kell neki? Dolgozik… (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: HÁBORU VOLT…

Háború volt mindig éltem
Legszebb gondolatja,
Háború, hol vérét a szív
Szabadságért ontja!

Egy szentség van a világon,
Melyért fegyverünkkel
Sírunkat megásni méltó,
Melyért vérzenünk kell;

Ez a szentség a szabadság!
Őrültek valának
Mindazok, kik más egyébért
Éltet áldozának.

Békét, békét a világnak,
De ne zsarnokkénytől,
Békét csupán a szabadság
Fölszentelt kezéből.

Majd ha így lesz a világon
Általános béke,
Vessük akkor fegyverünket
Tenger fenekére.

De míg így nincs: addig fegyvert,
Fegyvert mindhalálig!
Tartson bár a háború az
Itélet napjáig!

Pest, 1847. március

DE MÉRT IS GONDOLOK RÁ?…

De mért is gondolok rá?
Mért gyötrődöm?… hiszen
Még csak hírét sem hallom,
Még csak nem is izen.

Hát ily hamar felejt, ily
Hamar felejthetett?
Az még valószinűbb, hogy
Sohasem szeretett.

Azt tartják: nem a nyelv, de
A szem mond igazat.
Én hittem ezt, s hitemnek
Gyümölcse kárhozat.

Hittem szemének, amely
Azt mondá, hogy szeret…
Szégyeld magad, szégyeld, te
Könnyenhivő gyerek!

Most már egyéb nincs hátra,
Mint őt felejteni.
Ki innen, ki szivemből,
Emlékem kincsei!

Hajós vagyok, ki vészkor
Mindent tengerbe vét,
Hogy az üres hajóban
Megmentse életét.

Pest, 1847. március


KÉT SÓHAJ

Kecskemét városa
Siralomházában
Két ifjú legény űl
Nagy szomoruságban.

Hadd üldögéljenek!
Ugysem űlnek hónap,
Hónap ilyen tájon
Levegőben lógnak.

Előttök étel, bor,
De nem kell nekiek,
Hisz ők éhen-szomjan
Már ugysem halnak meg.

Előttök van a tál,
Előttök az üveg…
Az étel meghűlt, s a
Bor megmelegedett.

Csak ugy űldögélnek
Hallgatag kedvökben;
Nagyot sohajtanak
Egyszer mind a ketten.

„Ki után sohajtasz,
Édes jó pajtásom?”
– „Szeretőmhöz röpült
Az én sohajtásom.

Szeretőmhöz küldöm
Haldokló lelkemet,
Az egyetlenegyhez,
Ki engemet szeret.

Széles e világon
Senki meg se látott,
De kipótolta ő
Az egész világot.

Alig vettem észre,
Hogy meghalt az anyám,
Szegény jó leányzó
Ugy gondot viselt rám.

Áldom a jó lelkét,
Áldja meg az isten,
Soha életében
Egy könnyet se ejtsen!

Hát te, cimborám, te
Kiért sohajtottál?”
– „Az én sohajom is
Ott jár galambomnál.

Galamb?… majd mit mondok!
Kigyó, mérges kigyó.
Ő volt engemet a
Rosz utra csábító.

Miatta elhagytam
Jó öreg anyámat,
Aztán cserbe hagyott,
Szépen odább állott.

Átkozom-rosz lelkét
Verje meg az isten,
Holtig sírjon-ríjon,
Mást ne is tehessen.

Váljék pokolkővé
Mindenik könnycseppje,
S szivét elevenen
Hamúvá égesse!”

Pest, 1847. március


MI VOLT NEKEM A SZERELEM?

Mi volt nekem
A szerelem?
Számos ízben könny patakja,
Gyönge sajka úszott rajta,
Benne lelkem volt a sajkás,
Hajtó szellőm a sohajtás.

Mi volt nekem
A szerelem?
Aggodalmak erdősége,
Hangzott sűrü közepébe
Farkasoknak ordítása,
Denevérek vijjogása.

Mi volt nekem
A szerelem?
Oktalan kis balga gyermek,
Aki pillangókat kerget,
Kergeti lélekszakadva,
Mig bebotlik egy árokba.

Mi volt nekem
A szerelem?
Holt remények szemfedője,
Sötét búbánatból szőve,
Vagy piros szekér, amelyen
Vesztőhelyre vittek engem.

Mi most nekem
A szerelem?
Rózsafán kis madárfészek,
Melyben vígan fütyürészek,
S ha földulja a fergeteg,
Odább szállok, mást építek.

Pest, 1847. március

KATONAÉLET

„Nehéz nekem már a bocskor,
Könnyü nekem már az ostor,
Csizmát húzok a lábamra,
Kardot fogok a markomba.
Muzsika szól, verbuválnak,
Fölcsapok én katonának, hahaha!”

Ezt az egyet bölcsen teszed;
Látom, már megjön az eszed.
Aranyélet, bizony isten!
Megpróbáltam, párja sincsen.
Muzsika szól, verbuválnak,
Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Katonának kutyabaja,
Van mit enni és innia,
Hogyna volna? öt napra jár
Tizenhat garas két krajcár.
Muzsika szól, verbuválnak,
Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Csak minden harmadnap strázsálsz,
Akkor is csak nyolc órát állsz,
Ha hideg van is, meg nem fagysz,
Ott a körmöd, belefujhatsz.
Muzsika szól, verbuválnak,
Csapj föl, öcsém katonának, hahaha!

Tisztogatás sem igen kell,
Minek is bajlódnál ezzel?
Ne félj: ha poros nadrágod,
Kiporozza a káplárod.
Muzsika szól, verbuválnak,
Csapj föl, öcsém katonának, hahaha!

És az embert hogy szeretik!
Visszaviszik, ha elszökik,
És azalatt, míg vesszőzik,
Sétál vagy fut, ahogy tetszik.
Muzsika szól, verbuválnak,
Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Ha pedig az időd lejárt,
Obsitot kapsz, de mekkorát!
S tudod, mért kapsz ilyen nagyot?
Hogy legyen itthon paplanod.
Muzsika szól, verbuválnak,
Csapj föl, öcsém katonának, hahaha!

Pest, 1847. március

A SZERELEM

Üljetek föl képzetemnek
Csónakára, s ússzatok.
Ússzatok szivem taván át,
Szép leányok, s asszonyok,
Mindnyájan, kiket szerettem,
Amióta szeretek,
Üljetek föl képzetemnek
Csónakára; jertek, jertek,
Hadd mulassak veletek.

És előjött valamennyi,
S istenemre, szép sereg!
És közöttök olyan is van,
Kit már alig ismerek,
Pedig őket mind egyenlőn,
Mind egy hévvel szeretém,
De hiába, a szerelmet
Még mint kicsi gyönge gyermek,
Régen, régen kezdtem én.

S ez mutatja bölcseségem!
Már mint gyermek bölcs valék.
Tudtam akkor már, amit más
Vén korában sem tud még,
Tudtam azt, hogy a világra
Csak egy nap süt melegen,
S ez a nap nem fönn az égen,
Hanem lenn a szív mélyében
Van, s e nap a szerelem.

Higyetek nekem ti, akik
Fáradoztok kincsekér’:
A föld minden gyémántjánál
Egy pár szép szem többet ér;
S higyetek ti, kiknek lelke
Hír-dicsőségért a vér
Vagy virasztás ösvényén megy:
Egész babérerdőnél egy
Rózsabimbó többet ér.

A fukar hadd számítgassa,
A gyülő aranyokat,
Mást számítok én… a kedves
Hölgyektől nyert csókokat.
S nékem a sors csak virággal
Ékesítse kalapom,
Nem kérek babért ujabban.
Sőt amit már eddig kaptam,
Ha kell, azt is vissz’adom.

Székesfejérvár, 1847. március