Olvasom, hogy az Egyesült Államok kórházaiban bizalmiakat alkalmaznak. Ezek beszélgetnek a betegekkel, és ha kell, vigasztalják őket.

Maga az ötlet valószínűleg plágium: hajdani orvosoktól származik. Sajnálatos, hogy Hippokratész nem jelentkezhet a bíróság előtt, prioritásának biztosításáért.

Még én magam is ismertem idős orvosokat, akik a beteg megismerésére, bizalmának fölkeltésére törekedtek. Az ötlet tehát nem új, de bizonyára kifizetődő. A vigasztalást nem adhatják ingyen, a beteg viszont úgy érzi, hogy a vigasz többet ér, mint a pénze. Nem kívánok a vigasz könyvelési kérdéseibe bonyolódni: mennyi a kórházé, mennyi a vigasztaló önköltsége és mennyi a gazdaságilag tiszta vigasz.

Engem csak a tünemény érzelmi része érdekel: a beteg vigaszigénye és a részére gondosan szállított vigasztalás. Az, hogy valaki érzelmet vásárol, meglehetősen közismert. Finom tollú riporterek és naturalista regényírók vizsgálták a kereskedelemnek ezt az ágát. Általában arra a következtetésre jutottak, hogy a szenvedélyek vásárlása mind a vevőt, mind az eladót kivetkőzteti mivoltából és lealacsonyítja. Az efféle vegyeskereskedéseket oly hamar szüntette be fejlődésünk törvénye, hogy nem tudom kiegészíteni az írók és riporterek tapasztalatait. Így a fizetett vigasztalók munkájához is csak elvileg tudok hozzászólni, bár az előbb említett ismeretek hasznomra lehettek volna.

A vigasztalók nyilván gyöngédséggel és együttérzéssel kereskednek. Ez – úgy gondolom – hiánycikk, és az ipar igen keveset állít elő belőle. Sem a rakétaipar, sem az atom- és hidrogénbomba-gyártás nem kedvez a kisemberek vigaszigényének. Előállhat az a sajátos helyzet, hogy egy nyugati nagyhatalomnak sokkal több fegyvere lesz az emberiség számára, mint vigasza.

Ezért állítják elő a vigaszt egyelőre kisipari mértékben, a betegek számára. A beteget – ezt a sajátos embertípust vagy fajt – világszerte ismerik. De még nem világos fölhasználásuk, hasznosságuk. Nincs kizárva, hogy különleges érzékenységük a mammuthadseregek meteorológiai szolgálatában jelöli ki helyüket. Ma már azonban kétségtelen tény, hogy a betegek hasznosak, sőt katonai, társadalmi és politikai fontosságuk beláthatatlan. Egyébként nem vigasztalnák őket. Ahogyan nem vigasztalják sem az öregeket, sem az árvákat, sem az özvegyeket. Ezeknek ugyanis a harcászati jelentőségük minimális, ők maguk is belátják helyzetük reménytelenségét, és nem áldoznak pénzt saját vigasztalásukra. Kizárólag a fizetőbetegeket érdemes vigasztalni.

Noha a delikvensek tudják, hogy a vigaszért megfizetnek – mégpedig vigaszdíjat – meghatottan fogadják a gyöngéd szavakat. A betegek erre a juttatásra minden bizonnyal reászorulnak – különben nem fogadnának hivatásos szövegelőt a pénzükért.
Én csak a vigasztalókat csodálom. Lehet, azért, mert engem annyira megkeményítettek az élet viszontagságai, hogy nem lennék képes vadidegen személyeket pénzért vigasztalni. De ezek a szelíd és gyöngéd személyiségek megjelennek a betegágynál, és fölmondják leckéjüket. Nem hegedülnek és nem szavalnak az emberiség remekműveiből, amelyek szellemünk vigaszául születtek. Hanem elmondják szövegeik egyikét. Ennek már a stílusa is nyugtalanító lehet. „Távozzék, mert megöl az ön gyalázatos stílusa” – mondta egy francia író a papnak, aki vigasztalni akarta a halálos ágy foglyát.

A vigasztalást váró betegek nem pusztulnak bele a szövegbe. Megnyugszanak, meggyógyulnak. És a vigasztalók tovább űzik különös mesterségüket.

Ehhez a munkálkodáshoz nem kis önzetlenség kell. Elhitetni valakivel, hogy sorsa a szívünkön fekszik: egyike a legnehezebb föladatoknak. Utána talán a vigasztaló is vigaszra szorul. Fájdalmas és elgondolkoztató látvány, hogy a vigasz díjnokai szaporodnak, míg maga az igaz vigasztalás nyugaton egyre inkább fogy. Tovább ne is figyeljünk a bérvigasztalókra. Mert végül megvámolják életkedvünket.

Megjelent A Hét III. évfolyama 3. számában, 1972. január 21-én.

Forrás: http://ujhet.com