O, temps, suspends ton vol!
(fr. Ó, idő, állítsd meg szárnyalásodat)
(Lamartine)

Amennyiben a könyvnek lelke van, hinnünk kell abban, hogy egy jó könyv „szellemi táplálékká” válik, az álom és a valóság közötti ünneppé. Négy évvel ezelőtt recenzáltam II. Veress Albert doktor úr Aschii de viata. Din amintirile unui psihiatru, Miercurea Ciuc, 2018.** című kötetét. írásom végén a következő javaslatot tettem a szerzőnek: „még hosszú évekig tevékenyke-dik majd – ezáltal is megtisztelve »a romániai Bálint-mozgalom első mérföldköveit*, és az a kéziratokból és könyvekből rakott »fészek« mágnesként fogja vonzani mindig újabb és újabb alkotások felé. S azt is hisszük, együtt az Ön olvasóival, hogy elkészül a beígért évfordulós ajándék, a következő emlékezések könyve”.
2021 végén dr. Veress Albert megtisztelt magyar nyelven megjelent Emlékeim Mozaikja. Töprengő elme (Csíkszereda, 2021) című könyvével. A könyv 19 fejezete, a címoldalon feltüntetett alcím — Emlékvillanások 2013. VIII. 14. után – szerint a tartalomjegyzékben felsorolt témákat kínálja.
Nemrég átléptünk a 2022-es esztendőbe, s anélkül, hogy észlelnénk az idő múlását, s azt, hogy mi is átsuhanunk az időn, s együtt élünk azzal az igazsággal, hogy az idő marad a műalkotások legkegyetlenebb, de legigazságosabb bírája. Az idő segítette Veress doktort abban, hogy kiteljesítse gondolatait és megírja ígért könyvét. Lenyűgöző dedikációja – D-lui Profesor Bucur Nicolae, inspiratului recenzor, scriitor si critic literar si de arta, cu consideratie Berci Veress al II-lea 17. XII. 2011, M-Ciuc, azaz Bucur Nicolae tanár úrnak, az ihletett recenzensnek, írónak és műkritikusnak elismeréssel, II Veress Berci — gyönyörködtet, és arra csábít, hogy megidézzem azt a személyiséget, aki úgy osztotta be idejét, hogy megajándékozhasson szellemi ajándékával.
Bizonyára közülünk keveseknek jut eszébe, hogy a mindennapi életben a legapróbb lépés is nagy fontossággal bír. Ami a belső életet illeti, nehezebb körülírni és nehéz beszélni róla! Es mégis, Veress doktorban megvan az erő, hogy „beletúrjon”, követve, lehet, a gondolatot, miszerint: „Ahhoz, hogy érezd, hogy élsz, szükséged van a körülötted lévő tartós valóságra”.
Úgy tűnik, a szerző ezeket az „emlékeit” a családjának, a barátainak szánta, és mindazoknak, akik szeretik az emlékirodalmat. S a szerző az, aki eligazít az idő során megélt tények és események között, lelkesedéssel, de gyöngéden vezet végig emlékfoszlányain.
E könyv lapjai egy olyan személy életének realitásait tartalmazzák, aki az igazság tükre elé ültet minket, és megmutatja valamennyi, a titkok megfejtéséhez segítséget nyújtó „kapaszkodót” és a mindannyiunk által elérni kívánt ideál „csúcsa” felé vezető utat. Mert mint I. Negruzzi írja: „Két életet mér az ember / Miközben az útját járja, / Egyet a környező világban / S a lelke mélyén egyet.”
Az élet, amelyhez annyi megértéssel viszonyul dr. Veress Albert, kísérleti laboratóriummá válik, vagy olyan kórházzá, amelyben a segítség a beteg ágya mellett állóktól érkezik. Az olvasó számára felkínált írásaiból kiviláglik a múlt mély kútja vizének tisztulása érdekében megnyilvánuló igyekezete, annak érdekében, hogy a jövő felé vezető út minél simább legyen. (Közelebb napjainkhoz, Morfondírozásaim, Életközeli események)
Mikor hozzálátsz életed lapjai megírásához, az évek során megélt tetteid kiapadhatatlan forrásához fordulsz. Az orvos szerző átkalauzol az általa megélt valamennyi pszichikai jelenségen, megélt érzelmein, s mindazon, ami gondolatban foglalkoztatta gyermekkorától jelen pillanatig. Azt akarta, hogy élete „lángja” rendelkezzen a számára és a minket körülvevő világ egészséges és hasznos megélése számára fontos varázzsal és értelemmel. Ráismerek Veress Bercire, az eszmék és az érzelmek emberére azokban a szövegekben is, amelyek „emlékvillanásokat”, „morfondírozásokat”, „lélekbevágóan sajgó gondokat”, „szólásmondássá vált történeteket”, „recenziókat, interjúkat”, „megdícsőüléseket” stb. sorakoztatnak fel. S ha holnap vagy holnapután találkoznánk, már-már azt mondanánk egymásnak, hogy „az ember fiatalon reménnyel, öregségében meg emléktárgyakkal él”.
Ez a könyv mintegy felkérés kíván lenni egy etikus magatartású személy részéről, aki élete alkonyán, ezekben a szép esztendőkben arra törekszik, hogy másokat is közelítsen ahhoz, amit emberségnek nevezünk, s ami az élet legértékesebb jellemzője. Mert az emberiségnek rá kell jönnie arra, hogy boldogsága, a mi boldogságunk első és legfontosabb feltétele az erkölcsök megszelídítese. Oldalról oldalra, fejezetről fejezetre az világlik ki a szerző soraiból, hogy az alkotás önmagad állandó fejlesztését jelenti orvosként, tolforgatóként, könyvszerzőként egyaránt. (Sajtóvisszhangok, interjúk, búcsúztatók; Recenziók, interjúk.) S mert a szerzőnek meggyőződése, hogy minden alkotás önfeláldozást jelent, az alkotás feltétele pedig a szabadság és a szeretet. Ebben az összefüggésben Lucian Blagát idézném: „Egy igazi alkotó nem ismerheti önmagát, saját Énje is mindig meglepi, kiszámíthatatlan. Az alkotás jó és spontán folyamat, akárcsak maga az élet.”
Nem mehetünk el a mellett a kijelentés mellett, hogy az orvostudomány megihlette a művészetet, s a művészetek sem szűntek meg színesebbé tenni az orvostudományt Feltehetjük magunknak a kérdést: Van az orvostudománynak irodalmi jelentősége? Azt mondhatnánk, hogy az összefüggések csak véletlenszerűek és az orvos irodalmi képességei táplálják, lásd jelen kötetet. De táplálja az a szerves igény a kultúra és a gondolkodás iránt, ami az orvos, jelen könyv szerzője mesterségének felelősségéből fakad. S miért ne osztanám és osztanám meg Antoine de Saint-Exupéry gondolatát, miszerint: „Lehet, hogy az egyetlen igazság a könyvek békéje”.
Orvos minőségében Veress doktor írt pár olyan feljegyzést és szövegrészletet, amely számomra, a más nyelven olvasó számára amolyan „orvosi vizsgálatok”, amelyekből a sorok között olvasva megtudhatom, hogy a lelket azért alkották, hogy a ráció vezérelje, meg hogy senki nem lehet boldog, ha az ösztöneire szorítkozik.
A rendelkezésünkre bocsátott „mappákból”, a kötet tematikus fejezeteiből kitűnik, hogy az emberek — főként az utóbbi két-három évtizedben — állandó forrongásban vannak, sokat akarnak a maguk számára, s nincs elegendő idejük megkeresni a lényeget. Sokan az egyéni boldogságra törekednek. Azt hiszem, szükség volna elgondolkodni erről a valóságról is, mert mint a kötetben szereplő írások némelyikéből is kitűnik, szükséges, hogy mi, emberek keressük önmagunkat és viseljük gondját a mellettünk lévőknek. Egyébként az olvasó magáévá teszi azokat a „példákat”, példázatokat”, „tanácsokat” – ahogy én nevezném őket —, amelyeket Veress Albert fogalmaz meg pszichiáter szakorvosként, de főleg családszerető emberként. Egy egész sor személlyel ápolt nagyon szoros és sajátos kapcsolata tanulságos, érdekes és vonzó mások számára is, az optimizmus uralja őket. (Tanáraim, kollégák, életesemények) A kötet széles rálátást biztosít a szerző személyes megéléseire, nem hiányoznak a bemutatott történések szociális, gazdasági, politikai, egészségügyi, művelődési és művészi vetületére vonatkozó gondolatok. Az események bemutatása fokozatos, a szöveg néhol személyes véleménnyel dúsított.
A tudományos munkát bemutató fejezetek, szövegrészek értelmezésénél figyelembe kell venni, hogy nem lehet tudományt művelni képzelőerő nélkül, de a képzelőerőt bizonyítékokkal kell kordában tartani. Dr. Veress Albertnek meggyőződése, hogy akik tudománynépszerűsítéssel foglalkoznak, próbálják közérthetővé tenni a felfedezett dolgok alapvető eszméit. Az emberek hajlamosak tiszteletben tartani a tudomány autoritását, és a „jó”, illetve a „rossz” szemszögéből ítélik meg. Fontos a tudományos gondolkodás bátorítása a tudománynépszerűsítésben, ezt teszi a szerző is kötetében. (Tevékenységeim? Stb.)
Ha górcső alá vesszük a stílusát, nem tekinthetünk el pár ihletet, olykor újító és kellemes narratívájú témától. A kommunikációban használt kifejezések ismerősen hatnak. A szerzőnek napi tevékenysége volt, s ma is az kiterjedt levelezése barátaival, ismerőseivel, intézményvezetőkkel, szaktekintélyekkel és más jeles személyiségekkel, itthonról és külföldről.
Veress Albert, pszichiáter mestersége révén a térség, az ország és az általa felkeresett országok tudományos, művelődési és művészeti életének tevékeny részese volt és az ma is. Tudós alkatának van mondanivalója az irodalom terén is, amint már említettem. Láttam és viszontláttam több alkalommal is különböző rendezvényeken, tudományos értekezleteken, könyvbemutatókon, tárlatmegnyitókon, színházi és mozielőadásokon, kulturális rendezvényeken, a régizene-fesztivál koncertjein stb.
Meggyőződése, hogy semmi nem őrzi jobban a szellemi frissességet, mint a munka, így hát dolgozik, tanul, olvas, ír ugyanazzal a lendülettel, mint fiatalabb korában. Eszembe jutnak Parhon professzor szavai, aki azon a véleményen volt, hogy az öregedés folyamata már a bölcsőben elindul (apropó: Ana Aslan professzor asszony Gerovitalja).
A könyv lapjai fölött ível egy gyönyörű, jelentőségteljes „Szivárvány”, amelyre szándékosan akartam csupán az írásom végén kitérni (Csoportos interjúnk unokáimmal). Ez pedig Veress doktornak a családjához – feleségéhez, gyermekeihez, unokáihoz – való ragaszkodása és szeretete, mert a család boldogsága a családtagok boldogságának függvénye. „Nincs szebb ezen a világon mint a házastársak közötti jól-lét és egyetértés, nincs jobb annál, mikor a férfi és a nő természete és gondolatai megegyeznek, egyet szeretnek, egyet akarnak és egyek mindenben” (Ioan Slavici). Az asszony, a gyermekek és a híres „családi tűzhely” részei az ember nélkülözhetetlen „minimális szükségletének”. Egyetlen kapcsolat sem annyira erős, mint a családi kapocsé, derül ki ebből az önéletírási kötetből is. Egy angol mondás azt tartja, „Számold meg áldásaidat!”. Ezzel a gondolattal helyezném el és indokolnám az első fejezetet — Csoportos interjúnk unokáimmal — bevezető a remekbe szabott és természetes felvételeket.
Dr. Veress Albert rég felkészült arra, hogy továbbadja a hippokratészi stafétát tanítványainak. Emlékeinek megírása is régóta foglalkoztatja. Bizonyára nem tévedek, mikor azt állítom, hogy ennek az újabb kötetnek a szerzője ez alkalommal is tanúbizonyságot tett arról, hogy egy olyan romantikus életút, mint amelyben része volt, belső kalandokkal, különböző életkorú és vérmérsékletű „szereplőkkel”, jelentős történetekkel és eseményekkel tarkítva nem kerülhette el a kötetben való megjelenést.
Doktor úr, az Ön kísérlete, hogy kibékítse a két tulajdonságot és magatartást, az orvostudomány művelőét és az írástudóét, ezúttal is sikerrel járt, ezért megérdemli köszönetünket és jókívánságainkat.

Dr. Nicolae Bucur

*Ezt a kötetet is érdemes lenne lefordítani román nyelvre.

**Ld. Nicolae Bucur, Amprentele pelerinului, Eurocarpatica, 2020, Sepsiszentgyörgy; Cartea trairilor unui purtator de torta… pp. 255-262.

Forrás: Hargita Népe, 2022. január 21.