Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania: az erdőkön túli tartomány, lényegében egy földrajzi fogalom, melyet gazdag, hánytatott történelmi múltja és sokat szenvedett népe tölt meg emberi tartalommal. (…) Hol is lehetne szebb hazája a „székely” sónak? Erdélyország keleti részén, a Székelyföld Sóvidékén, a Görgényi-havasok lábánál, egyszer…, nagyon régen …, valaki sóra bukkant. Talán így is kezdődhetne a székely sóbányászat története… írja Horváth István bevezetésként A székely sóbányászat rövid története című könyvében. A szerző szavaival élve, hol máshol tündököljön éltető forrásként, hazánk megannyi kincse között, ha nem Erdélyben?

A Kárpát-medence sóközpontját, a Hargita megyében fekvő Parajd (é. sz. 46° 33′ 04″, k. h. 25° 07′ 39″), s annak közkedvelt sóbányája, illetve a Maros megyében található, s a világ legnagyobb heliotermikus tavával büszkélkedhető Szováta (é. sz. 46° 35′ 46″, k. h. 25° 04′ 28″) alkotja. Parajd neve a magyar paraj főnévből származik, a neve onnan ered, hogy a sószállító fuvarosok lovaikat e helyen legeltették „páréztatták”, miközben szekereiket megrakták sóval. Szováta a székely Örlec nembeli Szovát nemzetségről kapta a nevét. Az egymást körülölelő két város, mai napig is növekvő népszerűségnek örvend, hisz’ nemcsak, hogy gazdaságilag aktívak, de számos turisztikai és kulturális értékkel is rendelkeznek.
A parajdi és szovátai sótelepeket már a szkíták is hasznosították. A felszíni fejtésekről a Sóváradon létesített római castrum tanuskodik. A Kárpát-medencéről és környékéről való legkorábbi, ókori „földleírások” Strabóntól maradtak ránk. A Sóvidék peremterülete volt a római korban a limes. Parajdon a római kori sóbányászatról négy nagyobb, tölcsér alakú (amfiteátrum-szerű) “sóvágás” és a környéken előkerült “LVM” (Legio V. Macedonica) jelzésű téglák tanúskodnak, de az itteni sókitermelés központja Szováta lehetett. A vándornépek, a hunok, az avarok, a honvisszafoglaló magyarok is hasznosították. Parajdon az első, kimondottan feltárási szándékkal készített bányamunkálatok, az 1840-es években, a Varga-bánya és a Sáros-táró vágatok voltak. Ezen a részen 1873-ig dolgoztak a tárókkal, összesen 393 méter táró készült el. A kősó Erdély, és ezen belül a Székelyföld, egyik legnagyobb ásványi kincse, nevet adott egy tájegységnek – Sóvidék – és jogot (sójogot), megélhetést biztosított sok száz éven át a vidék lakosságának. Kezdettől fogva a Székely Nemzet közvagyona volt (Universitas Siculorum), s így minden székely háztartás ingyen sót kaphatott, legalábbis 1562-ig, amikor Zsigmond király lefoglalta a kincstár számára. Orbán Balázs páratlan remekművében, a Székelyföld leírásában romantikus lelkesedéssel a Székelyföld kincsesbányájának nevezi a föld keblében rejtőzködő, a föld felszínére “kitörő” sóbérceket. Századokon át a Kalonda, Bucsin, Tolvajostető hitvány, köves útjain az egész Székelyföldről, Brassóból és Fogarasról ráf nélküli, úgynevezett “fakószekerek” vonultak Európa “fehér hollója”, a sóbánya felé, hogy a természet nélkülözhetetlen adományát eljuttassák Erdély minden részébe. A hely, ahol a só valóban ragyog, a Bolyai-féle geometria egy csodálatos hologramja, a sókristály geometriai formáját a rácsszerkezet és kristálynövekedés különböző irányokban eltérő sebessége együtt határozza meg.
A parajdi Sóbányától nem messze, a felszíni „kiegészítés” szerepében, de egyedi látnivalóként is helytállva, egy egész rezervátum tárulkozik ki. A Sóhát Természetvédelmi Rezervátumban kialakított Sószoros tanösvény ismertetőként szolgál a sógerincről, az illegális sókitermelésről, a sós-agyagos iszapfürdőkről, a sókristályok növekedéséről, továbbá a régi bányatelepet és a József aknát is magába foglalja. A rezervátum mindamellett, hogy látványt és egészségügyi felüdülést nyújt, a maga harmonikus kialakításával, s energetikai kisugárzásával egy belső megtisztulást, lelki megnyugvást is ajándékoz. A só már i.e. is nagy „hatalommal” bíró ásványkincsként szolgált az emberek számára, sőt, ahogy a magyar népmesékben is tudatosított fontosságként, úgy a kulturális örökség megőrzése és az egyre inkább kibontakozó útja során minden sóvidéki székely méltó büszkeségeként jelen van.
A természeti kincsek mellett, a költészet világa is éppolyannyira jelentős. Szót kell ejteni a városban található Áprily Lajos Emlékházról is, mely látogatásunk során tovább gazdagította ismereteinket. Mi, barcasági és sóvidéki erdélyiek, büszkék vagyunk a megyénk Áprily Lajos Főgimnáziumára, de ha végig járjuk az épületet, keveset tudunk meg híres költőnk életéről. Mindenkinek ajánljuk, hogy látogassa meg a parajdi Áprily Lajos Emlékházat, ahol Csíki Zoltán tanár úr, az emlékház mindenese, olyan történelmi érdekességeket tár fel Áprily életéről, amiből megérhetjük azt, hogy Áprily itt Parajdon vált igazi magyarrá. Mindenkinek fontos, hogy Áprily Lajos neve kiemelten szerepeljen a köztudatban. Ezért jött létre Parajdon, 1990-ben a helyi Árpily Lajos Közművelődési Egyesület. Az alapszabályzatban megfogalmazott céljai között nem csak a költő életművének életben tartása szerepel, hanem a magyar kultúra, a helyi értékek felkarolása, a turisztikai szükségletek kiszolgálása is. Ennek érdekében az egyesület létrehozta 1991-ben az Áprily Lajos Emlékházat, valamint folyamatosan biztosítja ennek működését, bővíti a gyűjteményt.
Orbán Balázs köröljárva Székelyföldet, felfedte múltunk elhomályosult értékeit, Áprily Lajos költészetében pedig – átölelve e föld „hullám-horizontját” – megmutatta Erdélyt. A helyet, ahol a só valóban ragyog, s a bércek, ősi népünk szellemét viselik.

Írták: Dr. Bencze Mihály és Béres Vivien Beatrix