Barátaival – esténként – az ifjú színházba megy, s ahogy az már illik, rajong egy színésznőért, az Óphéliát játszó Hivatal Anikóért. Ír hozzá természetesen szerelmes verset is, /lásd L-né…./ de milyen szerelmes verset? A színésznő férjes asszony, az ünnepelt, daliás Lendvay felesége — első nagy szenvedélyét, ártatlanságát, amelyre a fiatal költők s általában a fiatal emberek oly sokat adnak, már másnak áldozta. Hunyjunk szemet rá, már csak a vers kedvéért is? A fiatal költő nem alkuszik. Vállalja érzéseit, s pontosan azt fejezve ki, ami benne él, megírja az addigi magyar irodalom legkörmönfontabb képzeletű, legigényesebb szerelmes versét…
Ez különben első szerelmes verse, amelyet már maga is versnek tartott, s bevett gyűjteményébe. Már ebben, mint a többiekben is, csak őróla, a költőről van igen helyesen szó, a hölgynek csak annyi szerep jut itt, amennyi a költőhöz, illetve annak pillanatnyi érzelmeihez fűzi. A lírai hév túlárad. A lánykák, akiket a többi költő oly alázatosan festeget, annyi hízelgő jelzővel halmoz el, az ő költeményeiben szinte csak ürügyül szolgálnak, hogy a költő minél többet beszélhessen önmagáról. Első nagy bizonyítéka a lírai hitelnek. Mert mi másról is beszélhet az, akinek az érzelmek hű megelevenítése a gondja? A nyúlfarknyi első szerelmes versből megtudjuk, hogy a költő húszéves, megtudjuk kételyét abban, hogy van-e mennyország, megtudjuk, hogy ebből a kétes üdvösségből egy századot adna a hölgyéért; két tömör sorban bemutatja:

A szép remények tündérföldét,
Mit lelkem a jövőben lát;

a hölgyről nem tudunk meg semmit. A költő okos önzéssel csak a megbízható anyagot veszi számba. Nem dicsérhetjük eléggé ösztönét…
A kávéház és a színház között kevés idő marad a fordításra, a kenyérkeresetre. A pénz, a sok pénz is, Pesten veszélyesen fogy. Kilencszáz oldalt lefordítani, még szabadon is, kemény feladat. A fiatal költő semmitől sem irtózik annyira, mint amit a költők állítólagos tulajdonságának tartanak: a bohémségtől.
… Hogy nyugodtan dolgozhassák, kiköltözik Gödöllőre. A munkát három hét alatt elvégzi. Ismét pénzhez jut, Nagy Ignác a megígért díjat még száz forint ráadással megtoldja.
A költő annyira nem bohém, hogy a kapott pénzt azonnal befekteti. Fekete nadrágot, frakkot, atillát vásárol, aztán álszakállt, parókát, két trikót, festéket, mindent, ami egy rendes színésznek kell. Könyveket; továbbá egy erős új ládát. És útra kél.
… A fordításból ugyan meg lehetne valahogy élni, de csak élni lehetne, polgárian; „dolgozni” nem. Egész gödöllői tartózkodása alatt mindössze két verset írt, nem is valami kitűnőt, az egyiket a tűz helyett csak az anapestusok lökik szakaszról szakaszra. A színészet tán több alkalmat és időt ad arra, hogy magával foglalkozzék, s tisztázza képességeit. Mindezt megkapja azáltal, hogy a színészetből megint kicsöppen.
…Szerénysége és önbírálata megakadályozza, hogy fölhasználva Vörösmarty segítségét, a pesti színpadra lépjen. Debrecenbe megy Komlósy társaságához. Szükséges elmondani, hogyan fogadták? Nem jutott Erdélybe, ahogy tervezte. Egy kisebb együtteshez csatlakozva, Diószegre rándul, onnan Székelyhídra. Itt a betegség megint leveri a lábáról, váltólázban didereg, újra valamelyik kocsma ivójában. Eladja a frakkot, az atillát; még a testén levő öltönyt is valami olcsóbb nyári „ruhafélére” cseréli ki. Amikor november végén visszavánszorog Debrecenbe, a kapu alatt a késő éjjel hazatérő Pákh alig ismeri fel a fehérnadrágos, vacogó alakban a pesti jóbarátot.
— Hozzád jöttem, barátom, hogyha meghalok, legyen, aki eltemessen… (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: L ……..NÉ

Én alkotóm! mindenható vagy:
Hozd vissza a pillantatot,
Midőn e hölgy a szerelemnek
Első tüzére gyúladott;
Midőn ajkán a vallomásnak
Első, szent hangja reszkete,
S ott én legyek, kit csókra hí föl
Édes kedves tekintete!

S mit adjak érte?… E husz éves
Életnek vedd el tavaszát,
A szép remények tündérföldét,
Mit lelkem a jövőben lát;
S ha nyílik út embernek égbe,
És üdvességet osztasz ott:
E túlvilági üdvességből
Végy el egy drága századot!

Pest, 1843. július-augusztus


BEFORDÚLTAM A KONYHÁRA…

Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a pipára…
Azaz rágyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.

A pipám javában égett,
Nem is mentem én a végett!
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy odabenn szép leány van.

Tüzet rakott eszemadta,
Lobogott is, amint rakta;
Jaj de hát még szeme párja,
Annak volt ám nagy a lángja!

Én beléptem, ő rám nézett,
Aligha meg nem igézett!
Égő pipám kialudott,
Alvó szívem meggyúladott.

Pest, 1843. július-augusztus


MERENGÉS

Jó Petőfi, te sem félhetsz,
Hogy két vállad valahogy
A szerencse áldásának
Nagy terhétől összerogy.

Adománya mindössze is
E lantocska és a dal,
Mit belőle búsan, vígan
Érzelmid játéka csal.

Hátha így találna szólni
Egy tündérvilági hang:
„Nos, fiam, mi kell? jókedvem
Íme mindent megadand.”

Mondaná, hogy: „Rád ruházom
A bübájat, a varázst,
Daljaid, mivé kivánod,
Azzá testesülni lásd.

Hogyha kell hír: minden hangod
Egy borostyángally legyen,
Mig Petrarca koszorúja
Nem vet árnyat fürtiden.

– Hisz Petrarca és Petőfi
Félig-meddig már rokon;
Annál inkább osztozhatnak
A borostyánlombokon. –

Hogyha kincs kell: mind megannyi
Gyönggyé válik éneked,
Mígnem gyönggyel rakhatod ki
Gombod, sarkantyúszeged.”

Mit felelnél mindezekre,
Mit felelnél, jó fiú?
Tudom én szived bibéjét,
Tudom, a szél honnan fú.

Te bizony csak ezt felelnéd:
Szép a hír és jó a kincs;
És hogy őket ne kivánnám,
Abból ugyan semmi sincs.

De ha már ezermesterré
Engeded, hogy válhatom:
– Van a hírnél, van a kincsnél
Egy igézőbb hatalom;

Mint csillagfüggés az égen
Változatlan, végtelen,
Úgy függ rajta és csak rajta
Vágyban égő kebelem! –

Hadd legyen hát egy lépvessző,
Egy kalitka énekem,
S a legszebb madárt… egy lyányka
Szívét fogja meg nekem.

Gödöllő, 1843. augusztus végén


A SZERELEM, A SZERELEM...

A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.

Őrizem az apám nyáját,
De nem hallom a kolompját;
Rá-rámegy a zöld vetésre,
Hej, csak későn veszem észre.

Telerakta édesanyám
Eleséggel a tarisznyám;
Elvesztettem szerencsésen,
Lesz módom a böjtölésben.

Édesapám, édesanyám,
Ne bizzatok most semmit rám,
Nézzétek el, ha hibázok –
Tudom is én, mit csinálok!

Székelyhíd, 1843. november 4-24. között

Kép a segesvári Petofi-ünnepről * Ünnepély az eredeti segesvári Petőfi szobor előtt, 1899