(Levelek New Yorkból)

Mindig megelégedéssel tölt el, amikor valami nagy felismerésre jutok életem során. Olyankor mindig úgy érzem, nem éltem feleslegesen. Most például arra jöttem rá, hogy nagyon sokan azért jönnek Amerikába, hogy aztán felrakhassák a lábukat. Az asztalra, mondjuk. Leginkább. Tehát, hogy kijönnek ide, térülnek-fordulnak, teszik-veszik magukat, és egyszer csak felrakják a lábukat az asztalra. Először Lajos barátomnál figyeltem meg, akinél vagy tizenöt éve New Jersey-ben vendégeskedtem. És miközben én illedelmesen élveztem a család vendégszeretetét, beleértve a Titanic című kétrészes film videószalagon való kikölcsönzését s juharszirupos pánkót s mindent, Lajosom hazajött, elvégezte családfői intelmeit a ház körül, és aztán megpattintotta a sört, belőtte a tévét, ami akkora képernyős volt, hogy akkor én még el sem tudtam volna képzelni, ha nem látom, belesüppedt a foteljébe, és felrakta a lábát az asztalra.
– Na, látod, fiam: ez itt Amerika!

Most ha lemegyek a házból, van itt egy cég. Egy görög ipse nyitotta, Konstatinopoulos. Nagyszerű cég: nem termel semmit, és nincs vesztesége sem. Konstantinopoulos minden reggel pontban 8-kor kinyit, és felpakolja a lábát az íróasztalára. Szerintem már apró gyermekkorában arról álmodozott a kecskéket legeltetve a sziklás meredek partján az azúrkék tengerpartnak meztéláb csatangolva Valamifaisztosz szigetén, hogy majd egyszer disszidál Amerikába, és felrakja a lábát az asztalra. Most, hogy elért egy szintet az életben, és újab korlátait hágta át az időben előrehaladva, elérkezettnek találta a pillanatot, hogy nyisson egy irodát, ahol minden reggel pontban 8-tól felrakhatja a lábát az asztalra. Az iroda egy kirakatban van, ami a Queens bulvárra nyílik, bárki megnézheti. És ott ül pontosan délután 5-ig, egy órás ebédszünettel, természetesen, akkor leveszi a lábát az asztalról, hogy azon jusson el a sarki Pop Diner-be, ahol úgy hallottam, elég jól főznek. Ezt onnan is sejteni lehet, hogy a nap bármely szakában zsúfolásig tele van, meg Zoli is mondta, a szomszéd. Na, Zolit nem tudom, felpakolja-e a lábát, de itt van az én drága barátom, Chris, akivel együtt kezdtük a légitársaságunknál a karrierünket anno Texaszban egyengetni. A hely szelleme inspirál, nyilván, és amikor mi átszellemülten ittuk magunkba a tanítást a légitársaság abszolut jóságáról és a világtörténelemben elfoglalt helyéről, Christopher felpockolta a lábait az oktatónk orra alá, a pad tetejére. Az oktató pedig olyan zavartalanul folytatta, mintha várható lett volna, hogy Christopherünk felpakolja hegymászásban és kerékpármaratonban edzett csinos cubákjait az asztalra. Engem is csak azért lepett meg, mert Chris épp nem a gyenge színvonalon nevelt ifjak sorát gyarapítja, gyermekszobája is volt, meg is fordult sok helyen, s az igazsághoz szorosan hozzátartozik, hogy az együtt tanulós korszakunk óta már sokkal többre vitte, mint én. De nyilván, ennek semmi köze a lábához. Különben pedig Chris nem JÖTT Amerikába, hanem beleszületett. S ha jól értettem, gyermekkora évei valamely irányból visszavezethetők a kauboj életmódra.
De amikor megyek a szabvéjn, és mellettem a nyikhaj rizsevő felhajigálja a pipaszár lábait a székre, kinyílik a virtuálbicska a kezemben. Azért pontosítok, hogy virtuál, mert New Yorkban simán letartóztathatnak egy vizipisztolyért is, a szabadság városában manapság nagyon sok minden megeshet a jámbor népekkel. Most olvasom az újságban, hogy kiszabadult – jó ügyvédjének köszönhetően csupán – egy két éve elítélt úriember, akinek akkoriban igen csak dühösen távozott az Apple zarándokhellyé avanzsálódott belvárosi üzletéből, ahol problémáira, s főleg mekkbúkjáéra nem találtak s nem is akartak megoldást találni. A pillanatnyi hév áldozatává vált gyarló ember pedig hanyatt-homlok kifészbúkolta, hogy legszívesebben sópuskával szétlőné az Apple-bolt alkalmazottjának dagadt seggét. Mert ugye, hol máshol panaszolhatná el legjobban búját-baját az emberfia, ha nem a fészbukkon?… S hogy mennyire hatékony – mind a fészbukk, mind az éber hatóság – a hirtelenharagú úriembert nem több, mint 90 perc alatt le is tartóztatták. Noha, se sópuskája, se priusza (nem volt addig) – két évet hűvösön tartották, hogy a New Yorkban született fiatalember kiszabadulván máris más államba akarjon tanyát ütni, s hogy kikiabálja drága New Yorkunkat rendőrállamnak, ahol már nagyon nem kúl (értsd: nem menő) élni…
Szóval kinyílik a virtuálizé a zsebemben, amikor Xian Hu az amúgy is tenyérbemászó képével felpócolja a lábát a székre. És nem csak azért, mert semmi mutogatnivaló nincs azokon a lábakon.
– Idejöttél te is, vazze’ felrakni a lábadat, te sárgaláz! Biztos, előtte, otthon Kínába vagy Koreába, vagy ott ahonnan a nehézség ideevett, anyádék kergettek körbe a házban, hogy rakd fel végre a lábad!… – dohogok magamban. Valamit sejthetett, mert mondja:
– Ji Haoooonng! Haooooong…
– Ne hangoljál itt testvérem, ne hangoljál. Ez most nem az a szituáció!… Hogy szorítana a falhoz egy kövér fekete asszony! – mondtam neki magyarul (bár gondolhattam volna arra is, hogy nem kevés az esélye, hogy Huék már Magyarországon is bírnak elég kiterjedt pereputtyal ahhoz, hogy visszapofázzon nekem magyarul…)

De nem szorította az ámbrás termetű matróna. Amazok is – úgy vettem észre – kerülik ezeket. Annyira nem szeretik, hogy oda se szorítják őket a falhoz a buszon, a belső ülésen.
Miközben ezeket itt írom, végre elered az eső. De nem az ilyenkor bennünket kínzó szauna-eső, ami után melegebb van, mint előtte, hanem az igazi nyári zápor. És fellocsolja végre a fülledt várost az ernyedtségből. Ülök az erkélyen a frissen ropogó levegőben, és a nyáresti hangulatba belecsilingel a fagylaltos autó ismerős dallama. Nyárestéken akár tizenegyig is kóricál itt a fickó. Fiatal latin gyerek, este is napszemüvegben. Ő pedig haza is mehetne, az autószerelő műhelyből a fiúk már hazamentek, csak a mexikói gumijavítók vannak nyitva – igaz, azok is szoktak nyalni, meg ugye a Nagy Fal is nyitva még, és a sárgaláz ki-be jár rajta, még akármi lehetséges a fagylaltpiacon… Bekanyarodik a mi utcánkba a tarka-barka-pirosas csiling-autó, és ott ül Gonzálesz állig napszemüvegben, fülig vigyorral, fehér fogsorral, és bal lábát az ablakon kirakva… Pont, mint reggelente a fekete UPS-es postásfiú a barna postaautóban. Szerintem azért találták ki itt ezt az automata sebváltós vezetést, hogy a szabadon maradt bal lábukat kirakhassák az ablakon!

Hogy ki miért és hova rakosgatja még fel a lábait, ennél tovább már nem érdekelt. Egy időre ennyi felismerés éppen elegendő. A következőkben majd arra is megpróbálok lehetséges válaszokat találni, hogy azok a ferdeszeműek, akik ilyenkor, esténként, sötétedés után megindulnak, csak úgy, csíkos pizsamában vagy kisgatyában fel-alá löhőkölni a környékbeli kisutcákon, mint valami kulcsrajáró kínai játékmanók a karjukat emelgetve, és idegtépően csoszogva apró, sűrű léptekkel, hogy azok mi a görcsnek csinálják ezt.
Addig is sietek aludni egy jót a felfrissült nyári levegőben. Amíg Gonzálesz vissza nem ér a mi utcánkba, hogy felcsilingeljen első édes álmomból.

New York, 2011 július 8-9