sorsjáték


A Spectrum Színház előadása a Transzformáció Alapítvánnyal és a Gyulai Várszínházzal közös produkciója

(A Budapesti Nemzeti Színház Kaszás Attila termében, január 17-én láthattuk)

Az előadás ajánlóján olvassuk: „Nemes Nagy Ágnes költő mértékadó és meghatározó személyisége volt a II. világháború utáni magyar irodalomnak. Lengyel Balázs író, esszéista, irodalomszervező az Újhold folyóirat körének legjelentősebb kritikusa volt. Kettejük sorsa szétválaszthatatlanul összefonódott, és annak ellenére, hogy házasságuk válással végződött, szellemi életközösségük, barátságuk mindvégig megmaradt. Életük része volt a hangos ellenállás, majd a néma túlélés a diktatúra idején, háború és fogolytábor, a „hároméves irodalom” eufóriája után a kitaszítottság, üldözöttek mentése és bújtatása…
Az előadást naplók, levelek, interjúk, esszék és versek különös ötvözeteként két nagyszerű színész, Szorcsik Kriszta és Bogdán Zsolt hozta létre, és ők is adják elő. Két ember kivételes viszonyulását egymáshoz és a világhoz, fordulatokban gazdag létük stációit láthatjuk a színpadon.”

És a művészek meghívója:
Ahogy Nemes Nagy Ágnest a tenyerében tartott „igazi, de igaziból igazi szaharai homok” magával ragadja és Krisztus előtti időkbe repíti, Ekhnaton fáraóhoz, Lengyel Balázshoz, akihez, saját bevallása szerint: „gyöngéd szálak fűzik”, verseit olvasva úgy gyöngül szálanként a test is a lélek is, roskad játéktól, a széptől, az ismeretlen angyalok érintésétől, az erdélyi boglyák aljában vermelt batul illatától, míg végül feloldódik a nagy Ismeretlenben, az útban ….. a lent-fentekben, és a kint-bentekben. Mindez egyszerre történik, „ugyan egy völgyben, ugyan egy pontban együtt” ….. Kettőnk szépségszomja, szépség keresése így lett egyetlen találkozás része. „Egyek s nem egy Egyek” lettünk versei által az időben. Jöjjenek velünk.
Szorcsik Kriszta, Bogdán Zsolt


Bogdán Zsolt rendező inspirációiból:

„Nemes Nagy Ágnes költészetében az angyal sokkal több, mint motívum: belső̋ tapasztalat, lelki tény jelölője, gazdagon rétegzett jelentéssel. E jelentésrétegek közül kettőt emelnék ki: a személyes Isten-képpel összefüggő̋ vallásos, és a költői hivatásra vonatkozó́, ars poétikus értelmet. Az első̋ értelmezés szerint az Isten-kapcsolatban bekövetkezett törés, szakadás következményeiként, és egyben áthidalóiként jelentkeznek az angyalok – pontosan akkor (a Szárazvillám kötet után), amikor Nemes Nagy Ágnes verseiből eltűnnek az Istent közvetlenül megszólító, gyakran vele perlekedő̋ versek. Késői, Istenről című̋ prózakölteményében a lírai én Istent úgy határozza meg az alcímben, mint „hiánybetegségeink legnagyobbikát”. A vigaszul érkező̋ angyalok, ha pótolni nem is tudják, de enyhítik ezt a fájdalmas hiányt, azzal, hogy az Isten és az ember közti távolságot „közelségek fűzérévé” alakítják.
Az „ars poétikus” értelem szerint az angyal-figura valamiképpen a költői képességgel függ össze: „Költő̋ vagyok, tehát a kimondhatatlan, kimondatlan és nehezen kimondható́ dolgok bányásza (…) – írja Nemes Nagy Ágnes Filozófia és jómodor című̋ esszéjében. – Suhogó́ és bizonytalan dolgok közt élek, az angyalok valóban itt csellengenek a szobámban, hinnem kell bennük, mert ők, csakis ők tesznek költővé. S ez egyszerre öröm és szomorúság. Öröm, mert kiválasztottság és vigasz – szomorúság, mert kiszolgáltatottság. Olyasmire tettem az életemet, ami nincs hatalmamban; ő tart hatalmában engem. Pláne mostanában, mikor halálosan félek, hogy elvesztem a tehetségemet. Vagy már elvesztettem. Mi lesz velem, ha az angyalok is elhagynak?”

A szakrálissal való́ viszony pontos leírását adja az esszé́ a birtoklás helyett a birtokoltság érzésének („nincs hatalmamban; ő tart hatalmában engem”), és a kiválasztottság tudatának jelzésével. Az esszé́ szerzője, saját állítása szerint, az angyaloknak köszönheti hivatását: „ők, csakis ők tesznek költővé”.
Ezek szerint az angyalok szoros kapcsolatban állnak a költői hivatással és tehetséggel. Az utolsó́ mondatokból mintha az derülne ki, hogy a tehetség elvesztése azonos azzal a ténnyel, hogy az angyalok elhagyják – és ez az, amitől a szerző̋ „halálosan fél”. Néhány mondattal később újra megnevezi ezt a félelmet: „Mi lesz, ha [az angyalok] abbahagyják a vigasztalást is?” Az esszérészlet alapján egy olyan értelmezés látszik körvonalazódni, hogy amennyiben a versben beszélő̋ lírai én költőként kapcsolódik a világhoz, költő̋-mivolta elvesztésével mindent elveszít: angyalok nélkül tehát nincsen számára élet. Így jobban érthető̋, hogy miért kell annyira marasztalnia őket, s miért olyan súlyos veszteség, hogy azok mégiscsak elmennek.
(Hernádi Mária: Tiszatáj-Diákmelléklet, 141. sz.)

Nemes Nagy a látásunkat változtatta meg, és ezt ugyanúgy érzékelem a nemzedékemhez tartozó számos költőn, ahogy idősebbeken és fiatalabbakon egyaránt.
Amikor látásról beszélek, nem valami elvont dologra gondolok, hanem olyasvalamire, ami a vers szempontjából anyagszerűen konkrét. A látás, a képszerűség ugyanis elválaszthatatlan a nyelv anyagszerűségétől, mert a nyelv lényegéhez tartozik az a különös sajátsága, hogy a szavak látványokat, egyszerű vagy komplex képeket idéznek fel a tudatban, és a jelentés a nyelvi képekkel végzett kognitív műveleteken keresztül jön létre.

A tudatunk, a képzeletünk elválaszthatatlan a nyelvtől. A nyelv viszont érzéki szempontból a lehető legkomplexebb dolog és a vers, legalábbis a jó vers, ennek a komplexitásnak a maximumát képviseli.
Egyszerre kép és hang, festészet és zene, mindkettő és egyik sem. A versnek a hatás elérésében tudatosnak kell lennie. Tudatosnak a lehetőségek határáig, ami nem zárja ki, sőt serkenti a nem tudatos mozzanatok, az intuíció működését. Utóbbinak azért is nagy szerepe van, mert egy közlés, a hang és a kép együttese mindig rengeteg kimondatlant és el nem gondoltat zár magába, és az asszociációk végtelen láncolatát hívja elő.
(Schein Gábor: Kettős látás – LITERA – az irodalmi portál, 2022-jan.03)




Lehet verset írni a levegőbe?
Két kiváló művész megpróbálta a lehetetlent.
De hát nem is érdemes kevesebbel kísérletezni.
Olyan gazdag ismeret-, tudásanyagot tárnak elénk két alkotó ember együtt-életéből, amivel első látásra-hallásra nem is lehet megbirkózni. Talán többszörire sem. S azt hiszem, ahányszor újra játsszák, bennük is változnak a csodák.
Szorcsik Kriszta és Bogdán Zsolt gondoltak egyet és kettő lett belőle. Ki is itt kettőjük közül a költő? A megidézett Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs alakján átviharzik, átoson, áttűnik a költészet, mint a virágszálak közt a hajnali szellő, alkonyi fuvallat.
A színtéren két ember fekszik, virágmezőben, homoktengeren. Vékony magas virágszálak nyúlnak ki körülöttük a földből. Sokáig fekszenek így. Mintha sípoló horkolást hallanánk – hosszan. Ébredés előtt alszik ilyen nehezen az ember.
A színen a tárgyak akkor kezdenek beszélni, mikor megérintik őket.
Megidézik a szerelmes költészetet, a költészet szerelmét, amitől kibomlik két ember közt egy rögzíthetetlen élet.
Szorcsik Kriszta alakítása hangsúlyosabb Nemes Nagy Ágnes – lelkeként? Vagy Bogdán Zsolt Lengyel Balázsa? Minek is nevezhető egy emberélet a versek, levélrészletek monstranciáján?


L.B: Ágnes, azért lettél költő, hogy polgárjogot szerezz ennek a tárgytalan, erkölcstelen boldogságnak. A versírásnak.
N.N.Á : (bólogat)
L.B : A vers az egy szilárd szökőkút.
N.N.Á : Folyékony szobor…
L.B : Sorközökért íródik. Nem?
N.N.Á : ( bólogat)
 szünet)

Ujjaikhoz madártoll rögzítve. Sötét a férfién, sötét és piros a nőén. Hátul a színen egy homokkupac, amiben gyümölcsök (alma? füge?) félig betemetve. Az előadás alatt kiskanálnyi adagokban hordják elénk a homokot, szélbe szórva, néha a markukban, néha a tollal…
Táncolnak, futnak, kergetőznek, játszanak, néha ijesztőek, néha tréfásak-kedvesek, váratlanul nagyon elvontak, értelmesek, hullámhosszukra felülni komoly nézői feladat – de megéri. A végén azt érzem, újra kellene nézni az egészet. Talán nem is egyszer.
Mert hogy is lehet egészen, vagy legalább megközelítően jól felrajzolni két művész életét? Mikor mit és hogyan gondoltak? Egymással, egymás nélkül, egymásért, egymás ellen, de soha ellenségesen, mindig egyért, ha külön is, ha ketten is egyen…

Az előadásból újra megcsap a művészvilág angyal-magasságokba emelt kíváncsi lét-, és gondolkodásmódja. Innen lehet igazán megtanulni, hogy nem lehet tökéletesen megtanulni a repülést, a száguldást a filozófia költői létezésterében (vagy fordítva: a költészet filozófiai létterében), ami úgy van mintha nem lenne, de megragadására állandóan törekedni kell – ez ad értelmet a létnek.
Ők ketten társra leltek ebben egymásban: Nemes Nagy Ágnes/Szorcsik Kriszta és Lengyel Balázs/Bogdán Zsolt.
A művésznő egyenrangú partnere a már jól ismert előadóművésznek, aki finom udvariassággal húzódik háttérbe olykor, de csak annyira, hogy tisztábban láthassuk Nemes Nagy Ágnest Szorcsik Kriszta révén. Nem tudhatom milyenek voltak ők ketten együtt, de nem is ez a lényeg. A válogatás remekül érzékeltet valamit abból, amit abszurdum volna irigyelni, de még inkább nem vágyni rá.
Ráhangolódni a létezés finom árnyalataira, a költészet valóságosságának érzékelésére, fülön csípni a dolgok működésének mibenlétét és ezt egymással megosztani tudni – szabad-e ennél kevesebbre vállalkozni alkotó embernek? A két művész erre tett sikeres kísérletet: bemutatni a kapcsolat igazi társasságát, a kigondolóét az őt megértővel, a tettenérőt a megcselekedővel, a szellemtitkok megnyitóját a ráébredő-felismerővel. Szerelem van a levegőben, ártatlanságában mindent megtehetnek, megismerhetnek – igazi alkotói légkör, amiben a felfedező öröme azonos a rámutatóéval, a kigondolóé az átgondoló örömével.
Művészi attitűd, hogy nem vállalkoztak egy egész életet aprólékosan fölskiccelni, hanem a lélek rengései mentén szálazták végig a két irodalmár kapcsolatát, esélyt adva betekinteni azoknak is egy költő-irodalmár angyalkonyhába, ahonnan kirepülnek-rajzanak a versek, alkotások. Alkotói periódusuk éppolyan érzékeny, esendő és ezért óvandó is, mint bármelyik más művészeti ágé. Két hasonló rendeltetés, egy irodalmár, kritikus és egy költő sorsa, aki irodalmár is, fonódik össze a lét nyomorúságai, gyönyörűségei közepette. Melyik alkotó nem vágyik ilyen társra?

Bogdán Zsoltot meleg barna hangja, a versekkel való azonosulás tüneményes képessége már rég kiemelte a pódiumművészek közül, s az általa megjelenített költőkkel egyenrangú pozícióba helyezte, amit eddig Ady és Dsida estjein csodálhattam meg. Most Szorcsik Kriszta lépett mellé érzékenységben, affinitásban, játékosság-kezelésben nem kevesebbként. Nemes Nagy Ágnes költészete, nyíltsága, szabad lélekröpülései, zuhanásai eltáncolásával, elmesélésével, a verset most kitaláló, fülöncsípő mozdulattal elénk varázsolta a költőasszonyt. Lengyel Balázs-Bogdán Zsolt pedig tartotta a tenyerét, amin táncolhatott, ahol landolhatott, ahonnan kirepülhetett.

„Megmarkolom a melleden az inget,
s torkomból fojtó gyűlölet sziszeg,
hogy: mondd, szerettél mást is?! Miért szerettél?!
-Aztán lassan elengedlek. Minek…?”
L.B : Ágnes!
(szünet)


*


L.B : Mindegy…( szünet ) Nem tudom elmondani… ( szünet) Néha azt érzem, hogy kanócként gyulladnak végig az idegszálaim, sisteregve a mellkasom közepéig…( szünet)
Csodák, kellettek ahhoz, hogy egyáltalán életben maradjunk.
40-es,
50-es,
60-as évek…Ez azt jelenti, hogy többet hallgattunk, mint nem.

N.N.Á: Ez azt jelenti.
( szünet)
(idézet az előadás szövegkönyvéből)

A lehetetlent megpróbálni érdemes. De sikerülhet-e? Újra és újra megpróbálja minden alkotó.
A vajdasági Zentán született Szorcsik Kriszta, az Újvidéki Színházból a Bárka Színházhoz szerződött színésznő, aki Marosvásárhelyen vendégszerepel szabadúszóként, alkotói ereje teljében
és Bogdán Zsolt, a kolozsvári Állami Magyar Színház többszörösen kitüntetett művésze nagy fába

vágták a fejszéjüket, de nem fogott ki rajtuk a feladat.

Nemes Nagy Ágnes: Tavasszal

Így tavasszal, ha néha napra állok,
hajamon furcsa, fényes köd ragyog.
Ez a lelkem. Ujjam közt rózsaszínű,
s ott is takar, hol ruhátlan vagyok.

Kezem körül, mint csipkekesztyű úszik,
és láthatatlan selyemsál a számon,
s ha érte nyúlsz, eltűnik, mint a napfolt,
amit hajszoltam egy gyönyörű nyáron.

Ha szembejössz, hátam mögé húzódik,
jobbról kerülsz: baloldalamra lép,
mint a szél elől a lomb, mint árny a fénytől,
mint hegyre futva száll az esti ég.

Hiába érintsz, el nem érsz egészen,
egyek, s nem egy egyek vagyunk vele ketten,
s a vállamon szememben és a számon
megfoghatatlan és letéphetetlen.

S a titkot rejtenénk, de mostanában
tavasszal senkit nem ámíthatunk:
a napsugárban oly nagyon világos,
hogy ketten milyen egyedül vagyunk.

Nászta Katalin

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ