…A hatodféléves fojtó, sűrített megalázás után hatodféléves zsúfolt győzelem következik, mintha az első korszak valami egyiptomi ára volna a következő másodiknak: a költő még hátralevő esztendeinek…
A diadal persze egyes-egyedül a nyilvánosság meghódítását jelenti. A szenvedések nem ritkulnak, de a költő már egy ország színe előtt viseli őket. Enyhíti a fájdalmat? Kezdetben igen. Később erősíti… Volt valaha magyar művész, aki ilyen és ennyi szenvedés, embertelen próba után érkezett el pályája kezdetéhez? Olyan sem volt, aki az egyszer megkezdett pályán oly tüneményes gyorsasággal haladt volna előre, mint ő. Alig másfél évre rá, hogy Debrecenből koldustarisznyával a nyakában útra kelt, fáklyás menetek vonulnak elébe, arcképét kapkodják, verset írnak hozzá; őt, a csavargót egy vármegye tiszteletbeli táblabírává választja, mindezt irodalmi működése elismeréséül. Még le se rázta a nyomor fertőjének cseppjeit, amelyből kilépett, máris a legnépszerűbb költő… A ruhájára freccsent sokféle országúti sár a költészet fényében drágakőként ragyog. A költő nagysága, hogy lélekben mindvégig az marad, ami az országúton volt. Ahogy a csapszékek posványában nem, úgy a szalonok posványában sem süllyed el.
Nézzük meg még egyszer itt a magasba iramodás előtt, ezúttal is a jóhiszemű hajdani iskolatárs, az akkor már Pesten medikuskodó Sass tekintetén át.
„Az 1844-ik évnek kora tavaszán, locs-pocs időben, amint íróasztalomnál tanulással elfoglalva ülök, hallom, hogy a szobámba vezető sikátoron át kemény katonás léptekkel közeledik valaki, s csakhamar oly erőteljes kopogtatással és ajtókitárással nyit be, hogy első meglepetésemben valamely hívatlan tolakodóra kellett annyival is inkább gondolnom, mert hetyke belépéséhez legkevéssé illő külsejével, fakóra elnyűtt posztógallérban, szokatlan hosszú, majd állig érő lesimított somfabottal, amint köszönés nélkül felém tartott, majd karját kézfogásra kinyújtva, félig elzüllött állapotban, halvány alakjával előttem szótlan megállt, s merően rám nézett, — oly zavarba jövék, hogy benne bárkit inkább, mint boldog obsitos kora óta nem látott, ma már pedig a költő hírében álló gyermekkori barátomat gyanítottam.
Meglepetésemben nem tudva, ily föllépővel szemben mitévő legyek, mindaddig merőn s szótlanul állék előtte, míg látszólag belső megindulással magát meg nem nevezé, s melegen karjai közé nem szorított.
A viszontlátás öröme, fűszerezve azon kedves hírrel, hogy Debrecenből jövet Pákhtól is izenetet hoz, csakhamar mindkettőnket kellemes hangulatba ringatott. Ennek meglett aztán az a kívánt következése, hogy első megütközésem elkerülé figyelmét. Holott hirtelen robbanó létére, ha észrevesz valamit, megteszi, hogy mint jött, szótlan távozik, s tán haraggal fordul el tőlem.
A viszontlátás örömén s több apró-cseprő kérdezősködéseken túlesve, utazása céljának megbeszéléséhez egész komolysággal fogott hozzá. — Mindenekelőtt viseltes s a Mátra szele által itt-ott megszaggatott köntösét téve le, annak belső zsebéből egy irattekercset vett elő, s mielőtt asztalomra letenné, elmondá, hogy ezek részben kiadatlan költeményei, melyeket összegyűjtve kiadás, illetve Vörösmarty és Bajzánál leendő bemutatás s véleményüknek kikérése végett hozott el magával, és sok hányódás után a szavukban leendő megnyugvás céljából utazott ide… E csomagban voltak Pönögei Kis Pál néven összes költeményei, sajátke-zűleg szépen leírva, egyes lapok szélvonalakkal ellátva, külső táblája ékes betűkkel címezve. A negyedrétűleg összevarrt s hüvelykvastagságú füzetnek a zöldes fakó színű s érdes papirosa szűk anyagi körülményt látszott elárulni. Tudvalevőleg már kezdő író létére egyes költeményei különféle álnév alatt jelentek meg, s tán színészi hajlamainál fogva utolsó költőneve felvételéig szerette is azt változtatni. Így most is még eddig nem használt név alá rejtőzött, melynek eredetére alföldön jártamban jutottam, s amely szerint azt Fülöpszállás elavult nevétől (Pönöge) származottnak vélem …
Elhelyezkedvén nálam, elbeszélte utolsó találkozásunk óta viszontagsággal teli életét, szüleivel újabb összeütközését, s főkép kérlelhetetlen atyja keserű kifakadásait, hogy semmiben sincs megállapodása, földönfutóként színészcsapatokkal barangolja be az országot, komoly életirányt nem követ, s mélyebb megindulással folytatá, hogy édesanyja mily sokat szenved e kettős harc közben, melyet atyjával kell miatta elviselnie, hogy mégis titokban szeretetének jeleivel elhalmozhassa. Megemlékezett sanyarúan átélt teléről, mindenkitől elhagyott állapotáról, melynek ridegségét tovább tűrni képtelen lévén, eljött, hogy tisztázza dolgait, s evégett a két főtekintély: Vörösmarty és Bajza nézetét költészete iránya, tárgya, alakja s általán jelentősége és értéke felől meghallgassa, s kedvező fogadtatás esetén pártolásra is felhívja, hogy céltalan hányódásainak valaha vége szakadjon… Reményének támaszaként egri fogadtatására s költeményeinek hatására a legélénkebben hivatkozott. Sötét gondolatainak ez volt világító pontja. Amennyire ellenálló és edzett volt ugyanis testileg, annyira a hatások és ellenhatások pillanatnyi befolyása alatt állt lelkileg. Gyönge fűszálként minden enyhe fuvallatra megrezdült.
…Sszegénynek elrongyoltsága főképp felső öltözetének egy részén oly fokú vala, miszerint azt sajátommal kellett kicserélni. Nagyon megviselte azt a sok ülés téli munkája közben. Nyakkendőt is változtatott szép csokorra megkötve. Még akkor a nyakkendőt nem küszöbölé ki különcsége… (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: HALVÁNY KATONA

Volt a honvédő legénység
Harcra készülőben;
Volt egy ifju a sereg közt,
Halovány szinében.

„Hát kendnek tán az inába
Szállt a bátorsága?”
Kérdi egy tiszt gúnyolón, „hogy
Képe olyan sárga.”

‘Tiszt uram,’ felelt az ifju,
‘Már az az én gondom:
Mérthogy olyan sárga képem?
És azt meg se’ mondom.

Még ma úgyis kipiroslik,
Hogyha nem egyébtől:
A kardomról rája feccsent
Ellenség vérétől.’

Debrecen, 1844. január-február

SZOMJAS EMBER TŰNŐDÉSE

Ejnye, mi az istennyila!
Üres már a ládafia?
Üres ám –
Jaj pedig be ihatnám!

Száraz kút a gégém csapja,
Süti a szomjuság napja;
Még meggyul,
Ha rá boreső nem hull.

Hm, biz a nem tréfa volna,
A felhőből hogyha folyna
Boreső –
Volna! itt a bökkenő.

Volt a szőlőben határom,
De eladtam tavaly nyáron,
S az ára
Garatomon lejára.

A kocsmából meg már régen
Kikopott az emberségem;
„Addsza – ne!”
Ilyen szépen főznek le.

…Valami jutott eszembe!
Zálogúl majd azt teszem be.
Előre,
Hitvesem fejkötője!

Jaj de hisz már sírba zártam
Szerelmetes hitestársam,
S ott véle
Nyúgoszik fejkötője.

Oh miért is emlékezem
Halálodra, én kedvesem?
Könny gördül
Azonnal két szemembül.

Hátha könnyeimnek árja,
Uram bocsá’! borrá válna:
Akkor még –
Hej, akkor többet sírnék!

Debrecen, 1844. január-február

IVÁS KÖZBEN

Hányadik már a pohár?… csak
Ötödik?
Teremt’ ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor megfe-felelek kétannyinak:
S lábaim most már öttől is inganak.

Ing a lábam, a nyelvem meg
Elakad –
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely lecsepege,
Gondolatim… Sex… Rex… Xerxes serege.

Sehogysem t’om kifejezni
Magamat –
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne higgyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor nem szokott megártani.

Nekem a bor hogymikép is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, aki fölmarkolta, katona –
Mégpedig bakancsos voltam valaha.

Zöldhajtókás, sárgapitykés
Közlegény…
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
Még idővel degradáltak volna tán.

Tyhű, látjátok, ott az könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az olyfélének, mint magam,
Kinek kissé akaratos feje van.

Útmutatást nekem ne is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki engem nem cibál, –
Azt cselekszem, ami tetszik… Tudja Pál,
Mit kaszál.

…Eh, de én itt egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha nincs nedv, ami hajtsa, bőviben.

Hadd igyam hát! hogy forogjon
Kerekem –
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken.
Bárha mindjárt – amint Falstaff szólana –
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.

Hol is hagytam?… tudja gólya…
Úgy igaz!
A malom volt az utósó…
Vagy nem az?
Mit is mondtam a malomról… én bizon
Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.

Annyi szent: a szemem héja
Oly nehez,
Mint malomkő… tán az álom
Környekez.
Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
Álmadozzuk folytatását… jó ‘jszakát!

Debrecen, 1844. január-február

BOLDOGTALAN VOLTAM…

Boldogtalan voltam
Teljes életemben;
Csak az vigasztal, hogy
Meg nem érdemeltem.

Boldogtalan leszek,
Koporsóm zártáig;
Csak az vigasztal, hogy
Nincs messze odáig.

Hiába biztattok
Hiába beszéltek –
Tudom azt az egyet,
Hogy nem soká élek.

Debrecen, 1844. január-február

Illyés Gyula: Petofi Sándor. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972