…Mit neki időviszontagságok, nyugalom, otthon, egészség: »ha vágyainak .sólyomszárnya támad«, viharral, vésszel dacolva viteti magát feltartóztathatatlanul
Egy nélkülözések közt töltött tél után kínosan búcsúzott el Debrecentől, hátrahagyva kiegyenlítetlen számláját, keserű csalódást és sok egyéb búsító emléket, …Kecsegtető reményének csak roncsaival indult el a költőkirály Vörösmartyhoz, hogy egyedül hozza fellebbezhető szellemi ügye kiegyenlítését… Lelke eligazodását egyedül Vörösmartytól várta. E helyzetet még tűrhetetlenebbé, lehet mondani kínossá tevé, hogy általán ismert és kezdő író-korától fogva mutatkozó nagyralátása is mintha oszladozni kezdene, s így kijózanodás helyett önbizalmában rendült volna meg. Ily összekuszált körülmények hatása után lehet-e csodálni, ha lényének összetartó ereje minden ízében bomladozni látszott?
De mondhatná valaki, hogy nem a költői hírnév és dicsőség álomlátásai, hanem a szükség és nyomor által megtört ember, elveszítve hajthatatlanságát, keres megszorult helyzetéből szabadulást, és kéri a tekintély segélyét. Alig hiszem, hogy jelleméből vagy élete bármely mozzanatából ezt alaposan bebizonyítani bárki is képes volna. Rövidre nyúlt életében százszor inkább tűrt és szenvedett, hogysem egyszer sodrából kitért vagy magát megadta volna, ez nála lehetetlenséggel volt határos. Énjének átlátszó tisztaságát semmi belső vagy külső befolyás el nem homályosíthatá… Sőt még betegsége sem törte meg egészen. Tudtommal háromszor volt beteg. Egyszer katonakorában, akkor is orvos kényszeríté, hogy kórházba jelentkezzék szabadulása végett. Majd Pesten nőtlenségében, midőn Friebeisz-féle lakásán a Hatvani utcában bezárkózva egyre dolgozott, s végén Debrecenben, versei leszámolásával s rendezésével foglalkozva. Mily munkát és önmegtagadást kívánt pedig ez fűtetlen szobában, étlen-szomjan, habár költeményeit mind betűről betűre tudta is, képzelni lehet.”
…Amidőn Pestre, a regényes „élet vagy halál” lelkülettel, az utolsó tétjét játszó kártyás konokságával visszatér — egy ideig még veszít, kiadókkal ül szemben. A verseket Geibel éppúgy nem tartja értéknek, azaz üzletnek, akár Heckenast, Altenburger, Landerer, Hartleben vagy a magyar irodalom többi tényleges irányítója. A költő valóban az utolsó szalmaszál után kap, amikot — megint csak — Vörösmartyhoz fordul. A pénzzel szemben azonban a hon legnagyobb szelleme is tehetetlen. De vajon megadja ezért magát, vajon a Zalán is nem az üzlet megkerülésével, 88 vidéki előfizető jóvoltából jelenhetett-e meg? Mint Berzsenyi versei is, mint azóta is legtöbb magyar költő műve.) (Vörösmarty egy asztaltársasághoz fordul, a Nemzeti Körhöz. A versek a Lamacs-söröző vendégei között kézről kézre járnak, Vörösmartynak itt is latba kell vetnie tekintélyét, hogy a kör előfizetést hirdessen, illetve a költségekért jótálljon. A többség ellenzi a tervet, még a „népiesek”, Vahot Imre és sógora, Erdélyi is, aki „íródajka lenni nem akar”. Végre feláll egy szabómester, s egy Széchenyi gesztusával felajánl 60 forintot, és egy Tóth Gáspár gesztusával abból 30 forintot rögtön le is tesz a társaság asztalára a söröskorsók közé. A magyar kiadócéh múltjában, sajnos, nincsenek aranylapok. A sorsdöntő első kötet megjelenésének dicsősége e jámbor polgáré. 1844. március 27-én egy szabómester hősi példájára nyílnak meg a jövendő kapui és az erszények. Neki köszönhető, hogy a kétségbeesetten szurkoló költőnek még az este 75 pengőforint üti a markát. Épp jókor ahhoz, hogy a még jobban szurkoló Pákhot kellő időben, az utolsó napon kihúzza a csávából. A kör persze megbírálja a kiadandó verseket, tizenötöt közülük kihagyásra ítél. A költő mosolyogva hajt fejet, humoros versben búcsúztatja a halálraítélt bordalokat, csak a Hírős város az aafődön Kecskemét című mellett száll síkra”…
…Vörösmarty még egy költőt sem pártfogolt ilyen állhatatosan, a Nemzeti Kör még egy verskötet megjelenését sem vállalta (előfizetésre híván fel az ország valamennyi egyesületét) — a rendkívüli eseménynek hamar híre megy. Az irodalmi közvélemény, amely akár ma, akkor sem több néhány kávéházi asztalnál, izgatottan tárgyalja a rendkívüli eseményt. A régi jóbarátok boldogan és a hírterjesztők kérkedésével-tódításával adják tovább, amit az ismeretlenről tudnak. Megindulnak a találgatások és pletykák, amelyeket, tekintettel kit öveznek, bátran nevezhetünk legendáknak. Kíváncsi pillantások fogadják a fiatal költőt, amikor belép a Pilvaxba, ezúttal Várady Antal ruhájával testén.
A szerencse nem jár egymagában; a Nemzeti Körnél aratott sikernek a híre is új sikert hoz. A népdalgyűjtő Erdélyi János, a Regélő tulajdonosa, kiveszi a lap szerkesztését a megfontolt Garay kezéből, és engedve az idők szavának, sógorára, az ugrifüles Vahot Imrére bízza…
… Vahot csak két évvel idősebb a költőnél, de már rég „beérkezett”. Nem a vele egyívású írókkal érintkezik, hanem az idősebbek körül sürög-forog, ha az asztal végén is, de estéről estére Vörösmary társaságában ül, ott képviseli az új nemzedék szellemét… Szilaj és tanulékony, egyszerre parlagi és városi; van benne lendület, bár az mindig a lehető legokosabb irányba lendül. Lelkesül az irodalomért, majd abból él, tekintve, hogy írni nem tud. Előfutára a későbbi tökéletes újságírónak és újságkiadónak…
… A költővel nem tegeződik össze, amikor szerződéssel kínálja. „Munkájáért (a lap tördeléséért, korrigálásáért, a naponkénti felszaladásokért Budára, a nyomdába) adok önnek szállást, jó magyaros táplálót és havi tizenöt váltóforint fizetést.” Vagyis annyit, mint egy cselédnek. A „szállás” Vahoték mindkét lakásán cselédszobát jelent. A havi tizenöt váltóforint hat pengőforint, de a költő verseivel is kereshet hozzá. Darabonként 2 váltóforintot, azaz nyolcvan krajcárt. A költő kötélnek áll — mi egyebet tehetne? Kosztja, kvártélya, akármilyen is, de lesz, a lábát megvetheti, a többi a jövő dolga…
… Kibékül szüleivel. Az összebékülés néhány percéről a falu vénei közt még száz év múlva is legenda-töredéket tudott összeszedni egy újságíró, úgy megragadja az egyszerű szíveket az, hogy egy nagy ember hű marad: nagysága magasából is kézcsókra hajlik le alacsonysorsú szüleihez. A fiatal költő először csak kísérletül ment le a faluba (ezúttal is persze gyalog), s nem is mert rögtön szülei házába beállítani. Vörösmarty küszöbét már nyugodtan átlépte, de itt még nagyon is az az elcsavargott fiú volt, aki annak a kornak és annak a társadalmi rétegnek a szokása szerint huszonegy éves fővel is kihúzhat egy-két apai pofont; ez pedig, hogy mindent kimondjunk — egy mészáros-mester kezétől duplán is meggondolkoztató dolog. Az új költészet nagy Ígérete így előbb a falu rektorát, Szűcs Jánost kereste meg. Szűcs János későbbi levele alapján Jókai így adja tovább a költő magyarázó szavait:
— Jöhettem volna fogadott kocsival is egészen a szülőim lakásáig. Nem vagyok már rongyos csavargó. De most még sok nép jár a piacon, ahol az apám székállása van. Az öreg nehéz szívvel van irántam, nem szeretném, ha a nép előtt kemény szavakkal illetne. Engedje meg, hogy estig itt maradjak, s akkor menjek haza, amikor már senki sem lát…
A rektor leültette jövevényét, azt mondva neki, hogy sürgős dologban ki kell mennie valahova, s addig is, hogy ne unja magát, kezébe adta Szent Dávid zsol-tárát, amit hajdanában a diákok írtak össze, furcsa adomákból és pajkos versekből.
Az a „valahova” pedig, ahova a rektornak olyan sürgős mennivalója volt, a költő szüleinek lakháza volt. Azzal a pia fraussal lépett be a jó öreg korcsmároshoz, hogy ő kérdezősködött tőle, nem érkezett-e még haza a Sándor fia? de szeretné látni azt a derék ifjút.
Nagyot bámult erre a jó öreg:
— Hát olyan derék legény volna az én Sándor fiam, hogy még rektor uram is érdemesnek tartja tudakozódni utána? Héj, talán még be is vehetné maga mellé preceptornak, ha arra való volna.
Erre aztán Szűcs János elmondta az öregnek, amit a szíve nyelvére adott:
— A kegyelmetek fia most is tanító már; de az egész nemzet tanítója, akire kicsinyek és nagyok egyaránt hallgatnak; boldogok a szülők, akik ilyen dicső fiút adnak a hazának.
Ezzel aztán az öregnél elkészítve a kedvező hangulatot, visszament a rektor lakására.
Estefelé aztán együtt ment el vendégével az öreghez… (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: HÍRÖS VÁROS AZ AAFŐDÖN KECSKEMÉT…

Tisza-Duna közti tájbeszéd szerint

Hírös város az aafődön Kecskemét,
Ott születtem, annak öszöm könyerét.
A búzáját magyar embör vetötte,
Kakastéjjee szép mönyecske sütötte.

Nincs énnéköm mestörségöm, nem is kő,
Van azé jó keresetöm, jobb se kő,
Vót is, van is, lösz is, hiszöm istenöm,
Míg utast lát a pusztába két szömöm.

Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem,
Szögénylegény szép szörivee szöröztem.
Csillagos a feje, kese a lába –
Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába.

Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen,
Borjúszájas ingöm lobog szélösen,
Süvegöm a jobb szömömön viselöm,
Mindön embör előtt mög se emelöm.

Be-benézök a bugaci csárdába,
Öszöm, iszom, kedvem szörént rovásra;
Ölégségös hitelöm van ott néköm,
Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm.

A vármögye emböreit pej lovam
Csak ojan jól mögösmeri, mint magam.
Ha érköznek, nagyot nyerít – rátermök;
S ha rajt vagyok, gyühetnek már őkeemök!

Debrecen, 1844. január-február

TÉL VÉGÉN

Örültök úgye a kies tavasznak?
Maholnap eljő, s annyi élvet ad!
A réteken majd méhek táboroznak,
Megostromolni a virágokat.

S amíg elszántan ütközetre mégyen
A szűz bimbók mézéhes ellene:
Csicserg a szomszéd lombozat hüsében
Madárajakról lelkes harczene. –

Elzárkoztában a kihalt kebelnek
Engem virág, dal, méh nem érdekel…
Ohajtásim mégis mivégre kelnek?
Hogy menjen a tél, menjen gyorsan el.

Én a tavaszt csak annyiból kivánom,
Mert melegebbek lesznek a napok,
S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon
Kopott ruhámban fázni nem fogok.

Debrecen, 1844. február

DE MÁR NEM TUDOM, MIT CSINÁLJAK…

De már nem tudom, mit csináljak?
Meginnám borát az országnak.
S mentül több az, amit megiszom,
Annál iszonyúbban szomjazom.

Mért nem tesz az isten most csodát?
Változtatná borrá a Tiszát,
Hadd lehetnék én meg a Duna:
Hogy a Tisza belém omlana!

Tokaj, 1844. február

KERESZTÚTON ÁLLOK…

Keresztúton állok,
Merre tartsak?
Ez kelet felé visz,
Az nyugatnak.

Akármerre megyek,
Mindegy nekem,
Mindenütt szomorú
Az életem.

Mért nem tudom, hol vár
A halál rám?
Hogy egyenesen azt
Választhatnám!

Miskolc, 1844. február

A fehéregyházi vegyeskar szereplése az 1991-es júliusi Petofi-ünnepségen * Fotó Csomafáy Ferenc