Közöttünk élt Kolozsvárt; ala­csony, őszülő, idős férfi, az aka­démiai fiók hivatalnoka: Diósy Menyhért, Léda férjének unoka­öccse, Lédának magának is rokona. Benamy Sándor írta róla: „A New York kávéház veseasz­talánál vigasztaló volt látnom mindennapos vendégünket, Diósy Mennyust, Ady egykori minde­nesét, váltó-, adó-, utazási, kato­nasági, kórházi s minden egyéb ügyének intézőjét, akinél halkabb, szerényebb, áldozatosabb házi hí­vőt talán csak Goethe mondha­tott magáénak, Eckermannban. Mily kár is, hogy egyszerű, hét­köznapi dolgokról hosszú éveken át folytatott beszélgetéseiket Diósy nem jegyezte le, nem is mondta el senkinek. Mindannyian tudtuk pedig, hogy tele van emlékekkel…“
Jancsó Ele­mér, egy időben maga is Ady-kutató, hívta fel rá a figyelme­met, hogy meg kellene szólaltat­ni… Amiket mondott, hűségesen lejegyeztem. Az ő emlékezéseiből való az alábbi is: egy híres Ady-vers születésének hiteles törté­nete.

Ki ne emlékeznék Ady egyik sokat vitatott, magyarázott versére, az Emlékezés egy nyár-éjszakára című költeményre:

Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomorú földre,

Legalább száz ifjú bomolt,

Legalább száz csillag lehullott.
Legalább száz párta omolt:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:

Az iszonyúság a telkekre

Kaján örömmel ráhajolt,

Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,

Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat…

Csúcsán született a vers.

Tizennégy augusztusában voltunk, talán másodikán, harmadikán. Ady mint völegényjelölt Csúcsán vendégeskedett, napjait fent töltötte a várban, esténként belém karolt: – Jere levegőzni, Mennyus! Legszívesebben a vasútállomás körül járkált, nézte a villanó fényű vonatokat, arcokat kapott el, érdekelte a mozgás, a sürgés-forgás!
Aznap este is az állomáson sétálgattunk.
Hirtelen katonavonatok futottak be…
Csupa gyerekifjú, standbeli katonák, vitték őket a szerb frontra.
A szerelvény lassított, majd megállt, katonák szöktek le, vizet kerestek, gyümölcsöt vásároltak…
Csupasz arcú önkéntes rohant el mellettünk, észrevette a költőt, harsányan felkiáltott:
– Itt van Ady Endre!
Pillanatok alatt körülvettek önkéntesek, sőt idősebb bakák is! Vígan, ércesen ordítoztak:
– Éljen Ady Endre! Éljen a nagy költő! Éljen a háború.
Majd néhányan:
– Éljen a háború! Beszéljen Ady Endre!
Ady halálsápadtan állt a körben. Ő, a pacifista, a háború ellenzője, beszéljen itt…  s nyilván, a háború mellett…!
Görcsösen karomba fogott s fojtottan súgta:
– Rettenetes, Mennyus, vigy el innen, azonnal, valahogyan!
– Rosszul érzi magát – kiabál­tam, s nyers mozdulatokkal szétlökdösve a fiúkat, magammal cipeltem.
Az állomás mögött hatalmas farakások álltak, odavittem az alig támolygó költőt, ott valósággal megbújtunk, amíg a katonavonat kirobogott az állomásról.
– Ez a háború… viszik őket… s még éljeneznek…! Viszik őket a vágóhídra! Szótlanul, reszkető testtel jött mellettem, fel a várba.
Ott a kétszobás, különálló kis lakásban tanyázott, ahol később Bertukával laktak. Bement a belső szobába, székbe roskadt:
– Mennyus, nézz az asszonyok után!
Csinszka s a feleségem kint vártak. Feleségemmel később hazamentünk vacsorázni, azután újból visszajöttünk, lássuk, megnyugodott-e már a felkavart Bandi?
Csinszka az első szobában ült, csöndre intett. Bandi a másik szobában írt, fejét simogatta, ajkait harapdálta, ideges volt még mindig, felkavart.
Bizonyos idő múlva kijött, ledobta magát a sezlonra, behunyt szemmel beszélgetett az asszonyokkal. Bementem a szobába, az asztalon sok, sőt nagyon sok áthúzással ott feküdt az Emlékezés egy nyár-éjszakára…
Percek múlva bejött Bandi, Csinszkával, aki lemásolta a verset. Ekkor Bandi felolvasta nekünk.
Így született a híres vers!
Természetesen a háborús hangulatban nem jelenhetett meg, csak sokkal később…

Közli: Sztojka László

Megjelent A Hét III. évfolyama 3. számában, 1972. január 21-én.

Forrás: ujhet.com