Az ifjú Antaeus nem a földből merít új erőt: egy mellényzsebben hordható kis francia könyvből. Itt ismerkedik meg alaposan Béranger-val. Már eredetiben tudja olvasni.
Kitűnő mestertől tanulni nem nagy művészet; a jó elme az, amely a közepes lecke révén is emelkedik.
Béranger nem oly rossz példakép, amilyennek főleg magyar rajongója mellé állítva nálunk tartják… Arról persze, hogyan lesz jó költő az ember, egy szót sem tudott mondani az ifjúnak, az már megismerkedésük pillanatában összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a mesternél. Béranger is a néptől tanult, költői iskolába ő a külvárosi bistrókba járt, amelyekben akkor még a polgárság egy asztalnál ivott a munkásokkal… Ez az iskola annyiban népies, hogy ez is nevén nevezi a dolgokat. Béranger versei közül a fiatal költő először a bordalokat élvezi. Mi van még a kis kötetben? A régi jó királyok kigúnyolása úgy, lhogy azt az eleven királyok is magukra vehetik. Szembenállás a hatalommal, a népjogok dicsőítése. Van még benne vaskos kültelki humor, egy sereg cocu história, ínyenc elmélkedés, ez is vaskosan, hogy az ember szinte a böfögést is hallja; rengeteg mindenről van benne szó, még a kopaszságról is. Az ifjú előbb tapogatódzik, aztán megindul arra, amerre ízlése viszi, ahová magától is eljutott volna. A kis kötet érdeme csak az, hogy megmutatja, mi minden elfér a költészetben. És megerősíti a költőt, hogy eddig is helyes úton járt, hogy jó az, amit csinált….
Ahogy a szokvány-juhászok és betyárok egy-egy találó pillanat megvilágításában egyéniségek lesznek, úgy tisztul, magától értetődően a költő arca, úgy domborodik ki az ö egyénisége is. Az egyszerűség, ami eddig hajlam volt, egyszerre kiállás lesz, majdnem azt mondtuk: program.
Dunavecsén írja meg az albumköltészet, mintegy a maga mögött hagyott múlt mesterdarabját, a Füstbe-ment tervet…

A szülői otthon most is olyan, amilyennek Orlay leírta. Az ivó mellett csak egy szűk kis szoba van. A költő mellét fájlalja, köhög; egy módos parasztcsaládhoz, Nagy Pálékhoz megy lakni; azok már eddig is sok szívességet tettek a kocsmároséknak. Szép festett szobája van náluk, ott kedvére pihenhet és dolgozhat. Szeme, mint a hódítóé, vizslat; amire tekintete esik, az a versbe kerül. A dívány, amelyen hever, az ablaküvegen a hold. A házigazdájának kedves kis süldőlánya van — melyik házigazdájának lányát nem tette ő halhatatlanná? Az lesz Zsuzsika is, és külön a pohár, melyet a költő asztalára helyez. Vers lesz a csónakázásból, a köhögésből. Úgy jár a faluban, mint a mezőben a lány, aki „virágot lépik”…
…A napisajtó ebben a korban őszinte tisztelettel nézi az irodaimat: az újságírók még nem érzik teljesen külön mesterségnek a magukét: afféle írójelöltek, akikből — azt hiszik — végül író lesz. A politikusok a költőktől tanulják a mondatszerkesztést. Teljes hatással működik már Kossuth hatalmas vállalkozása, a Pesti Hírlap, vezércikkei ma dörgő szónoklatoknak érződnek, de akkor, napról napra úgy szálltak szét az országban, mint ‘egy népgyűlési teremben…
Már közel a nap, amikor a Dunavecséről visszatért költő csak arra ébred föl — mint Gyulai mondja —, hogy Magyarország legnépszerűbb költője … „esténként dalai mellett alszik el, melyeket az utcákon énekelnek”. A népdalait.
…Példás pontossággal végzi a szerkesztőségi munkát. Kéziratot olvas és javít, fordítja a lapba való novellákat, feldolgozza a beérkezett és kiollózott híreket. Egyszerre a társadalmi élet közepére kerül, noha csak legközelebbi barátaival érintkezik. A szerkesztőségi szellem költészetére is visszahat. Esténként szűk szobájában föl-alá járva a versírást is szinte napi munkának veszi. Földolgozza a még hazulról hozott anyagot, aztán azt, amit Pesten kap, illetve, amit a rengeteg élmény közül a közönség vár tőle.
…Július végén már mint országos érdeklődésre méltó eseményt tudatja, hogy legalábbis átmenetileg, lemondva a színészetről és a kalandokról, szerkesztősegéd lett. A nevezetes s itt egy kicsit jelképszerű pénzdarabot tenyeréből föl-fölhajítva s elkapva egyik este megírja a Pusztán születtem… vagy a Megy a juhász szamáron kezdetű verseket, másnap a Színházban, a Színbírálat címűeket ..
Játssza a hányivetit, kigúnyolja előbb a vidékieket, aztán a pestieket, ezeket is, azokat is elég közepesen, nyilván egy-egy ötlet kedvéért. Szerencsére az egésznek őszre jóformán vége is van, művei közt ezek a versek az uborkaszezont jelzik. Amit legjobban az utánuk következő költemények érzékeltetnek, a magyar irodalom nagy eseményei… (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: FÜSTBEMENT TERV

Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.

Dunavecse, 1844. április

EGY ESTÉM OTTHON

Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer –
Az isten áldja meg!

Soká nem voltam otthon,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta –
Hja, az idő lejár.

Beszéltünk erről, arról,
Amint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.

Szemében „mesterségem”
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.

„No csak hitvány egy élet
Az a komédia!”
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.

„Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket.”

Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.

Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.

De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő-fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.

Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.

Utóbb, midőn a bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugonni dűlt.

De ekkor száz kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kelle – hát az
Irást abban hagyám.

És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek.

Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!

Dunavecse, 1844. április

FÜRDIK A HOLDVILÁG AZ ÉG TENGERÉBEN…

Fürdik a holdvilág az ég tengerében,
Méláz a haramja erdő közepében:
Sűrű a füvön az éj harmatozása,
De sűrűbb két szeme könnyének hullása.

Baltája nyelére támaszkodva mondja:
„Mért vetettem fejem tilalmas dolgokra!
Édesanyám, mindig javamat akartad;
Édesanyám, mért nem fogadtam szavadat?

Elhagytam házadat, földönfutó lettem,
Rablók, fosztogatók közé keveredtem;
Most is köztük élek magam szégyenére,
Ártatlan útasok nagy veszedelmére.

Elmennék én haza, itt hagynám ezeket,
Örömest itt hagynám, de most már nem lehet:
Édesanyám meghalt… kis házunk azóta
Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.”

Pest, 1844. április

A CSAPLÁRNÉ A BETYÁRT SZERETTE…

A csaplárné a betyárt szerette,
De a betyár őtet nem szerette.
Csaplárnénak örökbevett lyánya
Volt a betyár egész boldogsága.

A csaplárné ezt megirigyelte,
Irígységből a leányt elverte,
Elverte a háztól a világba;
Pedig ott kinn tél, fagy volt javába’.

A szegény lyány ment egy kis darabot,
Aztán leűlt, űltében megfagyott.
Esett ez a betyárnak tudtára,
S csaplárnénak lett kínos halála.

Betyár ezért hóhérkézre kerűlt,
De nem bánta ő, még inkább örűlt;
Mert mióta a lyányt elvesztette:
Pipa dohányt sem ért az élete.

Pest, 1844. április

MAGÁNY

Messze, messze a világ zajátul
E kis faluban,
Itt kivánok élni én ezentul
Csendben, boldogan.

Boldogan! mert haj a nagy világban
Boldog nem valék;
Üldözött az utcán és szobámban
A föld és az ég.

Nem volt biztos sem napom, sem éjem;
Vad hiúz-szemek
Támadásra, elfogásra készen
Egyre lestenek.

Összeszedtem végre sátorfámat,
S szépen megszökém,
S itt vagyok, hol a nap újra támad
Éltem bús egén.

Szent magány! hegyláncaid tetőin
Át nem látnak ők,
Szívtelen, rémarcu üldözőim
… A hitelezők.

Dunavecse, 1844. április

Jankó János rajza az 1847-ben készült daguerrotipia után (Ernszt Lajos gyujteményébol). Állítólag a leghitelesebb Petofi-ábrázolás
Forrás: Kiszely István: Mégis Petofi? 1993.