Lövétei Lázár László költő „riportversei” az erdélyiek munkaerő-vándorlásáról

Feketemunka – ez a címe Lövétei Lázár László legújabb, tavaly napvilágot látott verseskötetének, amely az 1990-ben Erdélyből Magyarországra indult hatalmas munkaerő-vándorlásnak állít emléket. A szerző a Krónikának elmondta, azért választotta ezt a témát, mert úgy érezte, még mindig nincs kibeszélve – főleg a vers nyelvén – rendesen ez a közös, erdélyi és anyaországi magyar történet.


– A Feketemunka című, legújabb verseskötetedért megkaptad az ősszel a kolozsvári Helikon folyóirat Kemény Zsigmond Irodalmi Díját, a legfrissebb díjad pedig a múlt vasárnap bejelentett magyarországi elismerés, a Baumgarten-emlékdíj. Miként értékeled az utóbbi elismerést?

– Bár a járványhelyzetre való tekintettel most csak a díjazottak listáját tették közzé, én természetesen nagyon örültem a hírnek. Érdekes kezdeményezésnek tartom a Baumgarten-díj felélesztését – aztán majd kiderül, hogy irodalomtörténetileg van-e, lesz-e szerepe-jelentősége, mondjuk, a Babits-féle Baumgarten-díjakkal összevetve.

– A magyarországi Kalligram kiadónál megjelent Feketemunka elemi erejű verseivel – mint nyilatkoztad – egyfajta adósságot kívántál leróni az egykori feketemunkás pályatársak, rokonok, cimborák felé. Ugyanakkor fel akartad hívni a figyelmet arra a folyamatra, ami 1990-ben indult: hatalmas munkaerő-vándorlás Erdélyből az anyaországba. Miért volt számodra ennyire fontos ez a téma, hogy verseskötet szülessen belőle?

– Egyetemista koromban volt szerencsém nekem is feketén, segédmunkásként Magyarországon dolgozni. Életre szóló élmény volt az a néhány hónap, feltétlenül ki kellett írnom magamból ezt a történetet. Meg hát köszönettel is tartoztam egykori kollégáimnak, hogy elnézték nekem az ügyetlenkedésemet, hiszen abszolút kezdő voltam az építőiparban. Verseket író emberként nyilván a nyelv volt a legfontosabb számomra: hogyan lehet megfogni ezt a témát, milyen hang passzolna hozzá leginkább. Sokat kínlódtam, még többet olvastam, végül a „riportversnél” kötöttem ki. Harmadsorban: úgy éreztem, hogy még mindig nincs kibeszélve rendesen ez a közös (erdélyi és anyaországi) magyar történet – főleg a vers nyelvén nincs kibeszélve. Ferenczes István évtizedekkel ezelőtt megírta például egészen remek, Didergés című hosszúversét (feltétlenül ajánlom mindenkinek elolvasásra), de a kortárs magyar líra mintha nem akarna tudomást venni erről az egészről, mintha szégyellné ezt a történetet. A szociológusok sokkal érzékenyebben reagáltak a témára, de nehogy már ők kaparják ki nekünk a gesztenyét! Hát ezért lett a Feketemunka, ezért lett ilyen a Feketemunka.

– Az egyik verssor szerint: „Világnak viszont ez is egyfajta világ”, vagyis megvan a saját külön tengelye, sajátos törvények szerint működik. Ha a feketemunka világát le lehet bontani néhány olyan fontos alkotóelemére, ami pár évtized távlatából nézve is „üzen a mának”, mit mondanál, melyek ezek?

– Hadd meséljek el egy történetet: amikor Balatonszárszón dolgoztam, volt olyan eset, hogy a főnök két-három napra is ott felejtett minket a munkaponton. Étel, víz és cigaretta nélkül. Négyen voltunk melósok: egyik lövétei szomszédom, két nyárádmenti cigány és jómagam. Engem otthonról „feltarisznyáltak” 5000 forinttal (édesapám is dolgozott feketén Magyarországon, tudta, hogy nem árt, ha van valamennyi pénz az embernél), szóval én mentem az 5000 forintommal az ABC-be egy-egy veknit, egy kis parizert-miegyebet vásárolni. Nem szépítem a dolgot: nagyon féltem. Ha például igazoltattak volna, nehezen tudtam volna elhitetni – munkaruhában, tetőtől talpig koszosan – a rendőrökkel, hogy turistaként érkeztem Balatonszárszóra, a József Attila Emlékházat meglátogatandó. Ha tehát egyetlen szóban kéne válaszolni a kérdésedre, akkor a kiszolgáltatottságot említeném. És nem csak pár évtizednyi távlatról van szó, sajnos: már a bibliai zsidók is kiszolgáltatott helyzetben dolgoztak „feketén” Egyiptomban, és még mindig, ma is rémületes történeteket hall az ember a kocsmában a Nyugaton dolgozó fiataloktól. Szavak, nyilatkozatok szintjén mindenki szeretne pontot tenni az ilyen történetek végére, de ehelyett a történetek folyton újratermelik magukat, mint megannyi gennyes tályog.

• Fotó: kötetborító

– A kötet darabjai a feketemunka létéről, tényéről, helyzetek visszásságáról, komikumáról és tragédiáiról szólnak, ugyanakkor annál sokkal többről, létünk sokrétegűségéről is. Az egyik versben ez olvasható: „Nemcsak verseskönyvet / Hanem regényt érdemelne az a néhány hét (?) hónap (?) / Amíg egy 1100-as Daciában lakott feketemunkásként a Rózsadombon”. Az effajta, mondjuk, három verssorba tömörített, de egy egész külön dimenziónyira kitágítható élethelyzetek prózai megformálás után is kiáltanának. Szerepel-e ilyesmi a terveid között?

– Prózával egyelőre még nem merek kísérletezni, de semmi sincs veszve: egyik nagy kedvencem, Giuseppe Tomasi di Lampedusa hatvanévesen fejezte be egyetlen igazi prózáját, A párduc című remekművét. Én még csak most vagyok ötven. „Feketemunkás” regénytéma éppenséggel akadna bőven, ha nem is az 1990-es évekből. Ott van például Brassó, „a székely cselédváros”. Észak-Erdély visszacsatolása után, amikor a románok átdobták a határon a székely melósokat, szülőfalumtól néhány kilométernyire, Oklánd határában menekülttábort kellett felállítani az itthon már gyökértelen székelyek számára. Nagyon izgalmas téma (ez is)…

– „Jó irodalom az, amelyik levisz a pokol szurkos fenekére” – mondtad a Feketemunka őszi kolozsvári bemutatóján. A kötetben ábrázolt világban mi a „pokol szurkos feneke”? És ha ki kellene emelned, teszem azt, három jellemzőt, mit mondanál, ezenkívül még mik a jó irodalom ismérvei?

– A „pokol szurkos feneke” nem túl eredeti ötlet: már József Attila is egy poklos pásztortánc szövegét választotta mottónak Medvetánc című kötetéhez: „Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni” stb. Meg aztán: ahány költő, annyi ars poetica. A bűbájos Szilágyi Domokos például Hogyan írjunk verset? címmel kegyetlenül szarkasztikus hosszúverset írt ez ügyben: színvonalas legyen a vers – mondja Szilágyi –, és „Európai! és ázsiai, és afrikai, amerikai, ausztráliai, antarktiszi”. „Ja igen, és ne csak európai stb., hanem csíkszentjehovai is legyen” – mondja még Szilágyi. Szívből remélem, hogy a Feketemunka egy kicsit ilyen „csíkszentjehovai” is, amennyiben tényleg a miénk, a mi bőrünket perzseli. Nemrég olvastam el Nikosz Kazantzakisz Jelentés Grecónak című, nagyon izgalmas önéletírását. Ilyeneket mond – egyebek mellett – a híres görög író: „…írásaimmal nem a szépséget akarom elérni, hanem a megváltást. Nem vagyok igazi, vérbeli író, akit boldoggá tesz egy-egy szép körmondat, egy hibátlan rím; ember vagyok én is, aki szenved és küszködik, és megváltást szomjúhozik.” Ugye milyen szép, amit Kazantzakisz mond (és ahogy mondja)? De mivel néhány hete ismét megszületett a Kisjézus, a megváltást én inkább Krisztus urunkra bíznám! Illetve idézném – ha már ennyire belejöttem az idézésbe! – Orbán Ottó A tigris bajusza című versének két sorát: „Versünk ha vers egy tigris bajuszát cibálja / Másképp írni nem érdemes”. Ám váltsák meg az írók, ha kedvük tartja irodalom által az embert (vagy a világot), nekem az is elég, ha a Feketemunka idegesíteni-nyugtalanítani fogja az olvasót, ha tüske marad a körme alatt. Egyáltalán nem bánom, ha az olvasó fintorogni-utálkozni fog a Feketemunka olvasása közben, csak ne maradjon közömbös. Kassákkal együtt hiszem, hogy a válaszadás nem a költészet dolga (erre ott vannak a költőnél sokkal okosabb emberek), a versnek inkább érvényes kérdéseket kellene föltennie. Kevés szomorúbb dolog van a közömbös versnél. Kismilliónyi szép (vers)szöveg íródik manapság is, aztán néhány perc múlva már tova is libegnek az érdektelenség vizein…

---

Lövétei Lázár László költő, műfordító, szerkesztő

Lövétei Lázár László költő, műfordító, szerkesztő 1972-ben született Lövétén. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte a Tamási Áron Líceumban. Tanári diplomáját 1998-ban szerezte a kolozsvári BBTE magyar–román szakán. A csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője. A lapnak korábban a főszerkesztője volt. Csíkszentdomokoson él. Fontosabb verseskötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000); Két szék között (2005); Zöld (2011); Alkalmi (2017). Miféle harag (2019), Feketemunka (2021). Fontosabb díjai: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja, 1997; Déry-díj, 2005; Radnóti-díj, 2008; József Attila-díj, 2009; az Erdélyi Magyar Írók Ligája nagydíja, 2011; Az Év Legjobb Könyve díj, 2017; Balassi Bálint-emlékkard, 2018.

Krónika, Kiss Judit • 2022. január 23.

---

 

Lövétei Lázár László: Zotyó

Tanulmányfej a Feketemunkából –

 

„Kenyér-anyót veri az alkohol”

(József Attila)

 

„Finom ember vagyok

De ha cirkuszolnak

Nekem is elszáll az agyam

Például a múltkor is

Három hétre megyek haza s akkor is mit hallok

»Te Manci – mondja anyósom az asszonynak –

Ha ez a Zoli ennyit iszik itthon

Mennyit ihat odakünn

Más már a harmadik színes tévét küldi

Biztos van valakije

Azért jön haza ilyen ritkán

Lehet hogy arra költi a pénzt«

Pont matattam a cirkulapadnál

De tisztán hallottam mindent

Csoda-e ha fölment bennem a pumpa

Gyorsan be a konyhába

Letoltam a gatyámat

»Fordítsa ide azt a mocskos pofáját

– Mondom anyósomnak –

Látja-e

Még megvan a faszom

S egészen a Mancié«

Volt is óbégatás

Adtam nekik

Finom ember vagyok

Csak ne cirkuszoljanak

Ha iszok akkor iszok

Senki se halt még éhen

Ezután se fog

Van még egy nap

Belehúzok

Kérek kölcsön a főnöktől is valamennyit

Szívesen ad

Mert tudja hogy finom ember vagyok

S előbb-utóbb visszajövök úgyis.”

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ